2015. október 14., szerda

19. fejezet


Betti arcára aggodalmas kifejezés ült, miközben a vendégseregen átvágva sétált végig a földszinti folyosón. Remélte, hogy Benit a konyhában találja, így útja rögtön oda vezetett. Szerencsére éppen nem volt ebédidő, ezért könnyedén be tudott slisszanni a kétszárnyú ajtón, mely a tálalóba vezetett. Tekintetével a fiút kereste, de csupán két idősebb pincér, egy mosogatólány és egy számára addig még nem látott, harminc körüli fiú sertepertélt a helyiségben. A köténye szakasztott olyan volt, mint Benié. Na de Beni az egyetlen szakács, nem igaz? 
A lány zavartan toporgott az ajtónál. Nem tudta eldönteni, kérdezzen-e meg valakit, merre találja a fiút, vagy forduljon rögtön sarkon, s keresse esetleg máshol. Mielőtt azonban dönthetett volna magában, az új szakács észrevette őt. Félbehagyva teendőjét egyenesen Betti elé sétált.
- Azt hiszem, eltévedtél. Ide csak alkalmazottak jöhetnek be! - mondta kissé mulatságos akcentussal, de a lánynak ebben a helyzetben nem igazán volt kedve nevetni bármin is. 
- Én is itt dolgozom, nyári munkán - magyarázta gyorsan, mert érezte, a fiú sötétbarna szemei szinte tűszúrásként érik a bőrét. - Csak Benit kerestem, de látom, nincs itt... - zavarában kezeit kezdte tördelni. Már úgy határozott, inkább kisiet a konyhából, de a szakács kissé heves mozdulattal megragadta a csuklóját.
- Te Benito ragazzája vagy? - gyanakodva kezdte el méregetni a lányt, mintha ősi ellenségével állna szemben.
- Tessék? Ó, nem, dehogy, csak a barátja! - nevetett fel idegesen, de korántsem azért, mert viccesnek találta volna a szituációt. Csupán fejében összerakta a kirakós darabkáit: a fiú először csúnyán méregeti, majd mikor megtudja, hogy Benit keresi, mintha féltékenység csillant volna a szemeiben. Bizonyára azért, mert tetszik neki. Betti ezért nem tudta hibáztatni, de azért furcsállotta a dolgot.
- Akkor jó! - a szakács vékony ajkai közül megkönnyebbült sóhaj tört fel, miközben elengedte a lány csuklóját. - Reggel óta nem láttam - válaszolt immár kedvesebben, s még egy laza mosolyt is megeresztett. Betti ekkor állapította meg magában, hogy ez a srác meglehetősen jóképű. Sötétbarna, szinte fekete haja oldalt rövidebbre volt nyírva, feje tetején picit hosszabban hagyta, s ez meglehetősen jól állt neki. Magas termete, büszke, barna tekintete arról árulkodott, igazi vezéregyéniség, és biztosan megállja majd a helyét a konyhában. Kár érte, gondolta a lány. 
- Azért köszönöm, ... - udvariaskodott Betti, de rájött, hogy nem tudja a nevét.
- Luca Manchini - biccentett szórakozottan a szakács, majd kérdőn pillantott le a lányra várva, hogy ő is bemutatkozzon.
- Szatmári Betti - mosolygott rá barátságosan, majd elnézést kérve kirobogott a konyhából, hogy megkeresse Benit.

*

Melinda nem akarta elhinni, amit az imént a folyosón látott. Tisztában volt vele, hogy a kapcsolatuk Márkkal nem működik már, s lassan kezdte túltenni magát a szakításon is. De azt nem gondolta volna, hogy a fiú ennyire hamar továbblép rajta, ráadásul éppen Olíviával kezd el járni, akiről korábban azt mondta, még csak nem is tetszik neki. Mit is várhattam tőle?!
A lány idegesen járkált fel-alá a szobájában, akár a dühös oroszlán a ketrecében. Szemei könnyesek voltak, de már nem a szomorúság, inkább a harag miatt, amit érzett legbelül. Ráadásul nem tudta megbeszélni senkivel sem a történteket, hiszen Benit nem akarta folyton a magánügyeivel traktálni, Bettivel pedig fasírtban jelenleg fasírtban vannak. A szüleinek mégsem öntheti ki a szívét, pedig rajtuk kívül más eshetőség nem jutott eszébe. Csak ezen a nyáron tapasztalta meg, milyen, ha az embernek barátai vannak. Milyen az, ha ezek a barátok törődnek vele, s szeretik őt. Mindez azonban egy este alatt romba dőlt a hosszú ideje tartó kapcsolatával együtt. Mindent elveszített, s elég volt ehhez csupán egy pillanat. No, mindent azért nem, hiszen Beni támogatta őt, ott volt neki annak ellenére, hogy olyan csúnyán viselkedett vele. Megbocsátott neki, kérdezés nélkül, és biztosította Lindát arról, hogy továbbra is számíthat rá. Bármikor, bármiben. 
Ez a gondolat némileg megnyugtatta a lányt, ám haragját nem csillapította sokkal. Legszívesebben megkereste volna Márkot, hogy beolvashasson neki, Olíviát pedig azért, hogy kitépje minden szál haját. Azonban tudta, hogy ez nem lenne bölcs dolog, csak jobban megalázná magát, s a múltat már egyébként sem lehet megváltoztatni. 
- A múltat nem lehet megváltoztatni... - tetszett neki ez a gondolat, s rögtön Amélia történetét juttatta eszébe. Azonnal az ágyhoz lépett, s párnája alól elővette a féltve őrzött naplót. Felcsapta azt a legutóbbi bejegyzésnél, és miközben lekuporodott a falhoz, mohón olvasni kezdte azt:

"1912. július 3.

A nyár közepén csodálatosan szép idő volt. A természet kopárságát maga mögött hagyva zöldbe borult. A fák dús lombkoronájának levelei zizegve integettek vissza a gyönyörködő embereknek, miközben a lágy szellő halványan fújdogálta őket. Virágok pompáztak szerte a birtokon, melyek szépségét még a csiripelő madarak is megirigyelték. Mindenki boldog volt. Mindenki, kivéve én.
Nemrégen kapott fűzős, mályvaszín ruhámban, arcomon erőltetett mosollyal csevegtem a vendégekkel, akik a szálloda teraszán gyűltek össze csak azért, hogy Endrével való eljegyzésünkhöz gratuláljanak. Belül szenvedtem, kívül ezt azonban nem mutathattam. Főképpen nem, mivel Anyám állandóan a tekintetemet kereste a távolból, s elvárta tőlem, hogy a helyzetnek megfelelően viselkedjek.
- Amélia, egy szóra! - ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül, így erőt véve magamon megfordultam, hogy fogadhassam Rozália gratulációját is. Arra azonban nem számítottam, hogy oldalán Szabolccsal állít oda hozzám. 
Szívem hevesen dobbant, amikor belenéztem a szürke szempárba. Nem tudtam eldönteni, mit éreztem abban a pillanatban: csalódottságot? Nem, hiszen hónapok óta tudtam arról, hogy ők is jegyben járnak. Haragot? Azt sem, hiszen a szerelemnek nem lehet gátat szabni. Esetleg féltékenységet? Talán, egy kicsit. Való igaz, fájt, hogy együtt látom őket, de kénytelen leszek ezután megszokni.
- Rozália! Öröm újra látni! - udvariasan biccentettem feléjük, s közelebb mentem hozzájuk. 
- Gratulálni szeretnénk az eljegyzéshez, Endre határtalanul boldog, mióta rábólintottál a leánykérésre! - igyekezett kedveskedni velem, noha szavai mögött hátsószándékot láttam. Pedig tudtam, csak beképzelem a dolgot, s csupán vetélytársként tekintek rá, ezért kombinálok tudat alatt. 
- Köszönöm szépen! Én is nagyon boldog vagyok, határtalanul boldog, mert ha meglátom az arcát, a mennyek kapuja nyílik meg előttem - keserű mosollyal pillantottam Szabolcsra, aki szavaim hallatán láthatóan összerezzent. Tudta. Tudta, hogy ezt egyszer ő írta nekem egy levelében. 
- Ez igazán csodálatos! Úgy örülök, hogy mindketten megleltétek az örömöt egymás oldalán - Rozália hajthatatlanul áradozott eljegyzésünkről, miközben vőlegényével némán álltuk a másik tekintetét.
- S nektek mikor szabad gratulálnom? Kitűztétek már az esküvő napját? - érdeklődtem kíváncsian, pillantásomat a lányra szegezve.
- Decemberben szeretnénk megtartani, a városi templomban - felelte ő. - Megörvendeztetnél, ha ti is eljönnétek rá Endrével - tette még hozzá, majd meg sem várva válaszomat, felkiáltott: - Ó, ott van Endre! Beszélnem kell vele is. Később még találkozunk, Amélia! - mosolygott rám utoljára, majd magunkra hagyva minket Szabolccsal, távozott a közelünkből.
Kínos csend telepedett közénk, melyet nem akartam megtörni. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Még mindig halálosan szerettem, annak ellenére, hogy ő más kezét kérte meg, nem pedig az enyémet. Bár alkalma sem lett volna rá, Anyám pedig bizonyára ellenezné a dolgot. 
Azonban nem is kellett megerőltetnem magamat, ő ragadta magához a szót:
- Gyönyörű hölgyem, Önt látva máris szebbnek tűnik minden. - Hangja rettenetesen hiányzott, olyan régen hallottam már. Kifinomult modora most is megdobogtatta a szívemet, de úgy éreztem, ezt nem szabadna a tudtára adnom. Elvégre, lassan házasságot kötök Endrével, ő pedig elveszi feleségül Rozáliát. Nem lehet egymáshoz semmi közünk.
- Én is örülök, hogy látom. Régen nem hallottam Ön felől - udvariaskodtam vele, s ezt furcsának éreztem azok után, hogy levélben szinte szerelmet vallottunk egymásnak. Most pedig állunk itt, szerencsétlen módon, s fájó tekintettel fürkésszük a másik arcát.
- Két hónapos kiképzésen vettem részt, s csupán ősszel vonulok újra a seregbe - adta a tudtomra.
- Mindig is csodáltam Magát azért, amit tesz. Az összes katonát csodálom, amiért életükkel védik meg a hazánkat. Igazi példaképek, bátor, harcos férfiak - mosolyogtam rá szomorkásan, melyet ő viszonzott.
- Nincs ebben köszönet, sokan érezzük úgy, hogy kötelességünk ezt tenni - szerénykedett, s az arcán megjelenő halvány pír még vonzóbbá tette jelenségét. 
- Figyelemre méltó! - hajoltam meg kissé, ezzel is kimutatva az iránta érzett tiszteletemet. 
- Ahogyan az is, amit Ön tesz, kisasszony! - mondta, és értetlen tekintetemet látva, hozzátette: - Hogyan volt képes rábólintani egy olyan házasságra, melyben nem is leli örömét? - kérdezte, én pedig teljesen elsápadtam. Azért imádkoztam csupán, hogy az arcomra kent púder alatt ez ne legyen észrevehető.
- S Maga hogyan volt képes megkérni egy olyan leány kezét, aki nem is szíve választottja? - vágtam vissza neki saját módszerével, de hangomban nem volt bántás, vagy számonkérés. Erre azonban ő is elkomolyodott. Vékony ajkai vonallá szűkültek össze, fiatalos homlokán pedig apró ránc jelent meg.
- Rozália kisasszony kérette meg magát, s nem volt szívem visszautasítani őt - magyarázta nekem, mintha rám tartozna a dolog. Mielőtt azonban tovább hallgattam volna, csendre intettem őt kezemmel.
- Kérem, kíméljen meg a részletektől! Ne tetézzük tovább fájdalmunkat. Én így is alig tudom hordozni a magamét - szóltam rá, kissé megemelve a hangomat, s éreztem, lélegzetvételem felgyorsul, arcom pedig a fakó árnyalatból pirosba megy át.
- Elnézését kérem! - biccentett azonnal Szabolcs. Erőt véve magamon hátat fordítottam neki, hogy magára hagyjam. Úgy éreztem, ha több időt töltök vele, szívem csak jobban fog fájni, amiért nem lehetünk együtt.
- Kérem, még egy pillanatra! - hallottam meg könyörgő hangját, mire megálltam, de nem fordultam vissza hozzá. - Mióta megismertem, azóta szeretem, szemeinek ragyogó csillogása rabul ejtett. Noha olykor messze van tőlem, én nem vagyok árva... mert Ön itt van velem, a szívembe zárva. - Rögtönzött versét hallva könnybe lábadt a szemem. Tehetetlenül ácsorogtam egy helyben, nem tudva, mit tegyek. Oda szerettem volna rohanni hozzá, a nyakába ugrani, szürke szemeibe nézni, majd onnan íves ajkaira, s megcsókolni azokat. Annyira vágytam rá, főként kedves szavai után, mert ezzel is bizonyítani akarta, mennyire szeret. De nem tehettem semmit. Helyette szótlanul elindultam, s a kíváncsi vendégek elől igyekeztem rejteni könnyektől csillogó szememet."

Melinek is sírhatnékja támadt, miután végigolvasta a naplóbejegyzést. Ha azt hitte eddig, hogy ő van szörnyű helyzetben, rá kellett döbbennie, hogy Amélia élete sem volt fenékig tejfel, sőt. Annyit ember talán még nem szenvedett, mint az a lány, aki e könyvecske gazdája volt régen. 
- Istenem, szegény... - Linda megsemmisülten rázta meg a fejét, miközben megpróbálta átérezni Lia helyzetét. Ebből a merengésből kopogás zökkentette ki.
- Azonnal nyitom! - eszmélt fel Melinda, s hirtelen felpattant a földről. A naplót visszadugta a párna alá, és szemeit törölgetve nyitotta ki a szobája ajtaját. 
- Márk miatt sírsz, ugye? Akarod, hogy megkeressem, és behúzzak neki egyet, amiért így bánt veled? - Beni volt az, s Linda talán sosem látta még ennyire heves természetűnek. Szemöldökeit dühösen összeráncolta, kezei pedig ökölbe voltak szorítva, mintha bármelyik pillanatban önálló életre kelnének, ha ő nem fogná vissza azokat.
- Nem, Márk miatt egy könnycseppet sem fogok már ejteni, ezt megfogadtam - nyugtatta meg őt a lány. 
- Akkor miért vagy ilyen szomorú? - a srác kissé lehiggadt, de még látni lehetett rajta felháborodásának nyomát. 
- Csak olvasgattam Amélia naplóját, és... nem igazán egy love story az élete! - húzta keserű mosolyra a száját.
- Hát, azt el tudom hinni - értett egyet vele Beni. - De akkor te..? - kérdezte félve.
- Igen, megvagyok, köszi. - Melinda fejével biccentett, hogy valóban nincsen semmi baja.
- Biztos?
- Persze, tényleg! - bizonygatta, bár ő maga sem akarta elhinni. - Na jó, nem igazán. De túl fogom tenni magamat rajta, ahogyan Márk is tette a kapcsolatunkkal - próbált erősnek mutatkozni, de a fiú látta, mennyire összetört valójában, így egy hatalmas öleléssel karjaiba zárta őt.
- Ügyes csaj vagy, kilábalsz majd ebből. Ráadásul a verős ajánlatom még mindig áll! - Beninek sikerült egy halk kacajt kicsalnia Lindából, de ezt is elismerésnek könyvelte el. Régen nem látta már jóízűen nevetni a lányt. - Jössz vacsorázni? Kivételesen élvezheted a társaságomat evés közben, ugyanis ma az új szakácsunk főzött - ajánlotta a fiú, de Meli bánatosan megrázta a fejét, miután eltávolodtak egymástól. 
- Sajnos nem lehet, pedig csábítóan hangzik. Találkoznom kell egy idős hölggyel a parton, akinek van némi anyaga abból az időszakból, amikor Amélia is élt - magyarázta, s a fiú kelletlenül ugyan, de rábólintott a dologra. Tudta, milyen fontos ez a napló Melinek, s ha ez örömet okozott neki, akkor nem akarta hátráltatni az információ gyűjtésben.
Éppen ezért ő egyedül indult vacsorázni, míg Linda, kezében a naplóval a part felé igyekezett. Már távolról észrevette az idős hölgyet egy padon ücsörögni, miközben körülötte szaglászó kutyáját követi a tekintetével. Meli jöttére az eb felkapta a fejét, s boldogan csaholva szaladt oda hozzá, hogy bezsebeljen egy kevés simogatást. 
- Jó estét! - köszönt oda illedelmesen a néninek, majd helyet foglalt mellette a padon. 
- Szervusz, Kedveském! - a kutyus gazdája kedves mosollyal pillantott a lányra, majd táskáját kinyitva előszedett néhány régi papírt és fényképet. - Örülök, hogy eljöttél!
- Én is. Nagyon köszönöm, hogy rám fecsérli az idejét! - udvariaskodott.
- Ugyan, nagyon szívesen. Szeretek nosztalgiázni, és a nagymamám korából származó képek nézegetése egyedül egyébként is unalmas lenne. - A hölgy kedves mosolya máris jobb kedvre derítette a nemrég még oly szomorú Melindát. Tudta, hogy benne megbízhat majd, hiszen közös titkukat osztják meg egymással, s ez nem mindennapi élmény nekik. 
- Elhoztam a naplót, hogyha esetleg kíváncsi rá... - harapott Linda az ajkába, s úgy figyelte a néni kezét, aki a fényképeket rendezgette. Legalább húsz, szürke fotó volt nála, melyek csak arra vártak, hogy felfedjék magukat a lány előtt.
- Jól tetted! - bólintott. - De először szeretném megmutatni a képeket... - ezzel szinte az orra alá dugta a kis köteget, hogy Meli jobban lássa. - Nézd csak! Ez a szálloda, csak száz évvel korábbi változatában - kezdte el a történetek magyarázását az idős hölgy, s Linda csak úgy itta a szavait.
Sok képet látott magáról az épületről, annak teraszáról, melyen emberek sokasága ácsorgott régi, de elegáns öltözetben. A hallról is készültek fotók, s az akkori recepciós készséges örömmel vigyorgott a kamerába. Néhány szoba volt még megörökítve, gyönyörű berendezéssel, s ezen kívül pár táncos estélyről készült kép. Meli szinte ugyanazt a bált látta maga előtt, amit a videó kazettákon is nézett, amikor a pincében rátalált arra a régi dobozra. 
- Ez 1912-es? - kérdezte kíváncsian, mire a néni lopott érdeklődéssel pillantott rá.
- Pontosan akkori. Honnan tudtad? - Kíváncsian, de egyben sejtelmesen nézte, amint a lány megkeresi a tekintetét, s úgy válaszol neki:
- A szálloda alagsorában találtam egy dobozt, majdnem két hónapja - kezdett bele a mesélésbe. - Azt hittem, tele van kacattal, ezért ki akartam dobni, de amikor felnyitottam, rengeteg régi kazettát találtam benne, mellettük pedig ez a napló hevert - emelte fel az említett tárgyat egy rövid időre. - Nagyon érdekelt, mi lehet rajtuk, ezért a városban átvetettem dvd-re, hogy meg tudjam nézni. Kiderült, hogy a szállóban megrendezett ünnepségeket vették fel rá. Ez a kép pedig nagyon emlékeztetett az 1912-es bálra, ahol a napló tulajdonosa is részt vett. - Linda nagyon lelkes volt, hogy valakivel végre megoszthatta titkának teljes voltát. 
- Most már igazán érdekel, hogy hívják ezt a rejtélyes leányzót? 
- Amélia... Bánfalvy Amélia a neve - hangzott a felelet, mire az idős hölgy acélkék szeme kikerekedett a meglepettségtől. 
- Úgy érted, Gaálné Bánfalvy Amélia? - kérdezett vissza, s most Melindán volt a sor, ami a meghökkenést illette. 
- Honnan tetszik tudni? - szinte elejtette a kezéből a naplót, annyira váratlanul érte a néni eddig nem sejtett tudása. 
- Amélia volt a nagymamám... - s a vallomás annyira letaglózta a fiatal lányt, hogy egy néma percig szólni sem bírt. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése