Sziasztok! Szigorúan véve még hét vége van, de én is utálom magamat, amiért megint ilyen későn hoztam az új részt! Sokadszor is elnézést kérek!!! Remélem, hogy tetszeni fognak a fordulatok, és a történet alakulása. Jó olvasást kívánok! :)
Beni figyelmesen hallgatta, csak néha szúrt közbe egy-egy megjegyzést, és próbálta más szemszögből megvilágítani a dolgokat, ám nem sok sikerrel. Linda sebei még túl frissek voltak.
Azért egyébként kimondhatatlanul hálás volt a fiúnak, hogy amióta csak barátok lettek, bármikor, bármiben számíthatott rá, és ezt nem mulasztotta el meg is köszönni neki. Beni erre csak megvonta a vállát, és ennyit mondott:
Azért egyébként kimondhatatlanul hálás volt a fiúnak, hogy amióta csak barátok lettek, bármikor, bármiben számíthatott rá, és ezt nem mulasztotta el meg is köszönni neki. Beni erre csak megvonta a vállát, és ennyit mondott:
- Ezt teszik a barátok, nem? Jelen vannak
azokban a pillanatokban, amelyek a legmeghatározóbbak, legfontosabbak számunkra
az életben. Különben is, gyakran én is hosszú időre eltűntem, amit szörnyen
restellek.
- Ugyan már! Ennyi munka mellett
egyszerűen pofátlanság lett volna elvárnom, hogy még az én problémáimmal is
foglalkozzál – győzködte Meli.
- Mindegy. Akárhogy volt is, mostantól
minden másképpen lesz – jegyezte meg félvállról a fiú. Ez a mondat szöget ütött
Melinda fejében.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte összeráncolt
szemöldökkel.
- Úgy döntöttem, hogy nyitok egy saját
éttermet. – A lány meglepetten nézett rá.
- Tényleg? Pontosan mik a terveid?
- Az még körvonalazódik a fejemben, de annyit már biztosan tudok, hogy ez a nyári meló csak egy kis szórakozás volt, mielőtt belevágok a nagybetűs életbe. Meg persze a kezdőtőke sem árt a bizniszhez. A szüleid egyébként már el is kezdtek új szakács után nézni. Ha jól tudom, holnap érkezik az egyik jelölt.
- Nocsak. Azért erről nekem is szólhattak volna. - Kicsit rosszul esett neki, hogy még a szülei sem avatták be a dolgaikba. Az rendben van, hogy sok a munkájuk, és gyakran azt sem tudják, hogy hol áll a fejük, de mégis csak van egy lányuk. Ráadásul az oly szépen eltervezett közös programokból sem lett semmi.
Beni megneszelte, hogy mi járhat a lány fejében, így megpróbálta elejét venni annak, hogy újra magába roskadjon.
- Lehet, hogy akartak szólni, csak elfelejtkeztek róla. Azt hiszem, feladtam nekik a leckét.
- Hm. - Meli ugyan nem fogadta el ezt a magyarázatot, de megbékélt a helyzettel, hiszen úgysem tehetett mást. Mi értelme lett volna ismét kiverni a hisztit, és még a szüleivel is összeveszni? Alkalom aztán talán majd rákérdez a dologra, de mindenképpen igyekezni fog, hogy ne hangozzon számonkérésnek. Most azonban túl fáradt volt már ahhoz, hogy tovább törje a fejét, vagy akár megmozduljon. Már csak arra vágyott, hogy befeküdhessen a puha ágyába, és anélkül, hogy akár egy percet is agyalna, hosszú, mély és lehetőleg álommentes álomba merülhessen. Ez a nap minden bizonnyal szerepelni fog az élete legrosszabb napjainak listáján, nem akarta, hogy még alvás közben is annak emlékképei kísértsék.
Megköszönte hát a gyönyörű estét, és a beszélgetést Beninek, és jó éjszakát kívánt. Azután úgy, ahogy volt, ruhástul hanyatt feküdt az ágyon, és már el is aludt.
- Az még körvonalazódik a fejemben, de annyit már biztosan tudok, hogy ez a nyári meló csak egy kis szórakozás volt, mielőtt belevágok a nagybetűs életbe. Meg persze a kezdőtőke sem árt a bizniszhez. A szüleid egyébként már el is kezdtek új szakács után nézni. Ha jól tudom, holnap érkezik az egyik jelölt.
- Nocsak. Azért erről nekem is szólhattak volna. - Kicsit rosszul esett neki, hogy még a szülei sem avatták be a dolgaikba. Az rendben van, hogy sok a munkájuk, és gyakran azt sem tudják, hogy hol áll a fejük, de mégis csak van egy lányuk. Ráadásul az oly szépen eltervezett közös programokból sem lett semmi.
Beni megneszelte, hogy mi járhat a lány fejében, így megpróbálta elejét venni annak, hogy újra magába roskadjon.
- Lehet, hogy akartak szólni, csak elfelejtkeztek róla. Azt hiszem, feladtam nekik a leckét.
- Hm. - Meli ugyan nem fogadta el ezt a magyarázatot, de megbékélt a helyzettel, hiszen úgysem tehetett mást. Mi értelme lett volna ismét kiverni a hisztit, és még a szüleivel is összeveszni? Alkalom aztán talán majd rákérdez a dologra, de mindenképpen igyekezni fog, hogy ne hangozzon számonkérésnek. Most azonban túl fáradt volt már ahhoz, hogy tovább törje a fejét, vagy akár megmozduljon. Már csak arra vágyott, hogy befeküdhessen a puha ágyába, és anélkül, hogy akár egy percet is agyalna, hosszú, mély és lehetőleg álommentes álomba merülhessen. Ez a nap minden bizonnyal szerepelni fog az élete legrosszabb napjainak listáján, nem akarta, hogy még alvás közben is annak emlékképei kísértsék.
Megköszönte hát a gyönyörű estét, és a beszélgetést Beninek, és jó éjszakát kívánt. Azután úgy, ahogy volt, ruhástul hanyatt feküdt az ágyon, és már el is aludt.
*
Másnap reggel viszonylag kipihenten ment le reggelizni, de a hangulata mit sem változott. Mikor reggel felébredt, szörnyű hiányérzete támadt, és mikor kinyitotta a szemét, rá kellett eszmélnie, hogy mostantól bizony nincs kivel megosztania az ágyát. Az ágynemű másik fele hideg marad.
Búskomoran fogyasztotta el a rántottáját, majd komótosan kisétált az ebédlőből, és beállt a recepciós pult mögé, hogy megbirkózzon a halom adminisztrációval. Angi ugyanis aznapra szabadságot kapott, mert valami családi ügyet kellett elintéznie.
Egészen délig kitartóan dolgozott, legalább lefoglalta a gondolatait. Ebédidő tájt aztán, pechére, édesanyja jelent meg azzal a hírrel, hogy délután Betti is be fog segíteni. Na erre aztán felkapta a fejét, és rögtön tiltakozni kezdett.
- Ki van zárva, hogy együtt dolgozzunk!
- De hát miért? Olyan jóban vagytok. - Hát persze gondolta Meli.
- Azért, mert éppen tegnap vesztünk össze.
- Hát akkor ma meg szépen kibékültök.
- Nem lehet. Fogalmad sincs, milyen dolgokat vágtam a fejéhez. Biztosan látni sem akar - kesergett.
- Meli, figyelj rám! Először is, nincs olyan konfliktus, amit egy ilyen erős barátság ne bírna ki, mint a tiétek. Életedben először vannak igazi barátaid, ne hagyd elmenni őket. Másodszor pedig, ha az életben konfliktusba kerülsz egy kollégáddal, az nem befolyásolhatja a teljesítményedet. El kell viselnetek egymást, ha tetszik, ha nem.
Melinda ki nem állhatta, ha anyja az életről szóló bölcsességekkel bombázta, de ezúttal el kellett ismernie, hogy igaza van.
- Jól van, megpróbálok beszélni vele.
- Ez a beszéd. - Ági elmosolyodott. - Most rohannom kell, Drágám. Neked még nem mondtuk, de ismét új szakácsra lesz szükségünk, ugyanis Benjámin hamarosan szintén itt hagy bennünket. Körülbelül mostanra beszéltünk meg egy interjút egy ígéretesnek tűnő jelölttel. Csak a te kedvedért, ezúttal szabtunk korhatárt is. Egyébként olasz, úgyhogy elég nagy reményeket fűzünk hozzá - tette még hozzá, mikor már javában az ebédlő felé tartott. Így Linda ismét egyedül maradt a munkával, és a leesett állával. Olasz? Ez most komoly?!
Ám sokáig nem töprenghetett azon, hogy vajon anyja szavai komolyak voltak, vagy csak tréfált vele, ugyanis megérkezett Betti. A mindig vidám, fecsegő lánynak azonban most nyoma sem volt. Hűvösen, és távolságtartóan viselkedett. Csupán egy kimért sziára futotta, aztán bele is temetkezett a munkába. Minden bizonnyal a legkevésbé sem volt kedve itt lenni Melindával, ám munkaadójával nem akart ellenkezni, így kelletlenül beletörődött az elkerülhetetlenbe. Pedig azt tervezte, hogy amennyire messze csak tudja, elkerüli barátnőjét.
Azaz, tulajdonképpen ők most barátnők még, vagy nem? Nem tudta volna megmondani. Fájt neki, amiket Linda a fejéhez vágott, ugyanakkor nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy akaratán kívül csakugyan megbánthatta valamivel a lányt. Azonban neki is időre volt szüksége, hogy végig gondolhassa a dolgokat, így nem szólt egy szót sem, csak a munkára koncentrált.
Melinda szintén hallgatott. Fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania. Pláne, hogy érezte, Betti nem akar most erről beszélni. Ezért úgy döntött, hogy nem erőlteti a dolgot.
A délután hátralevő részében is csendben dolgoztak, csak akkor szólaltak meg, amikor egyeztetni kellett valamit, vagy ha az egyiküknek szüksége volt valamire, amit a másik könnyebben elért.
Vacsora közben Meli - legújabb szokásához híven-, fellapozta a naplót, és belemélyedt az olvasásba.
"1912. május 27.
Hamarosan elindultunk visszafelé, ugyanis észre sem vettük, de a Nap helyzete igencsak megváltozott. A háztól néhány méterre azonban Endre úr megtorpant, és szíves elnézésemet kérve, kissé félre vont.
Hiába, hogy számítottam erre, azért így is igencsak meglepett, amikor féltérdre ereszkedett, előhúzott egy egyszerű, de csinos jegygyűrűt, és... megkérte a kezemet! Hirtelen egy szó sem jött ajkaimra, a gondolataim csak úgy cikáztak, akárha egy hurrikán söpört volna végig rajtuk. Csak teltek a másodpercek, a csend már kezdett kissé kínossá válni, de én még mindig nem szóltam egy szót sem.
Ám egyszerre csak belenéztem a szép szempárba, ami nem az én katonámé volt, és rá kellett eszmélnem, hogy nincs más választásom, bele kell törődnöm a sorsomba.
- Igen - válaszoltam, bár még most is homályosak az emlékeim arról, hogyan sikerült oly tisztán, és meggyőzően kiejtenem ama szót, mellyel saját rabságomat pecsételtem meg örökre.
A fiatalember eztán felállt, gyengéden tenyerébe vette az enyémet, majd óvatosan ujjamra húzta az ékszert. Karját nyújtotta, melyet én elfogadtam, úgy vezetett vissza a házba, ahol Anyám már elégedett mosollyal az arcán, várt reánk.
- Gratulálok, Gyermekem! - mondta, miközben karjaiba zárt.
Néhány nap már eltelt, volt időm, hogy megbékéljek a helyzettel. A külvilág felé ezt is mutatom, ám a lelkem háborog, és szüntelenül azt kérdezem magamtól, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Az eszem azt súgja, hogy helyesen cselekedtem, de a szívem nem ért velem egyet. Csupán arra vágyik, hogy kitörhessen a rabságból, melyben még alig élt, és amelyet még oly hosszú időn keresztül kell elviselnie."
"1912. május 30.
Az elmúlt napokban nehezemre esett rábírni magamat, hogy a házban maradjak. Sokszor nem is sikerült, így többnyire a part homokos talaját róttam, vagy lovagoltam. Most is éppen az istállóból jövök, hogy eme kiadós lovaglás után kiírjam magamból a bánatomat.
Utam során ugyanis összetalálkoztam Gaál József főispán úrral, aki első sorban szívélyes jókívánságait fejezte ki közelgő frigyem alkalmából. Majd elújságolta a legboldogabb hírt, amely családjával az utóbbi időben történt - Endre úrfi eljegyzése után, természetesen. Eszerint édesleánya úgyszintén házasságot készül kötni, miután a minap megkérte kezét egy jóravaló fiatalember.
Annak rendje és módja szerint kifejeztem jókívánságaimat, és tisztelettel megkértem, hogy tolmácsolja Rozália kisasszony felé. Majd udvariasan érdeklődtem a szerencsés fiatalember kiléte felől.
És akkor megszakadt a szívem. Ezer darabra hullott, vagy még annál, is többre. Mint megtudtam, a vőlegény nem más, mint Varga Szabolcs..."
Összecsukta a naplót, nem bírta tovább olvasni. Ha azt gondolta, hogy komoly gondjai vannak, hát be kellett látnia, mekkorát tévedett. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhetett Lia. Nem elég, hogy hozzá kényszerítik valakihez, akit nem szeret, és jó eséllyel soha nem is fog, ráadásul úgy kell intéznie a dolgokat, mintha ezt ő legalább annyira akarná, mint bárki más. És amikor már azt hinné az ember, hogy ennél több pofont nem kaphat az élettől, még azt is végig kell néznie, hogy az általa szeretett férfi feleségül vesz egy olyan lányt, akinek Amélia gyakorlatilag a rokona. Vagyis lesz, miután hozzámegy Endréhez.
Melinda eldöntötte, hogy inkább megkeresi Bettit, és kibékül vele, mert hosszútávon ezt nem fogja bírni idegekkel. De aztán megütötte a fülét egy ismeretlen, kissé lányos hang.
- Benito drágám, a tészta akkor jó, ha nem túl kemény, de nem is túl puha.
- Signore Manchini, tisztában vagyok vele, hogy mikor jó a tészta. Itt most önnek kell bizonyítania, hogy hogyan remekel a főzés területén - hangzott Beni udvarias válasza.
- Jól van, drágaságom, akkor lássunk is hozzá!
- Engedelmével, én most inkább kimegyek, dolgozzon nyugodtan. Ma az öné lehet a dicsőség. - Azzal kislisszolt a lengőajtón.
- De ma még látlak, ugye szívem? - hangzott az aggodalmas kérdés. Ám Beni inkább úgy döntött, hogy nem válaszol. Helyette inkább odasétált a rázkódó vállú Melindához, akinek ebből a kis beszélgetésfoszlányból minden lényeges információ lejött, és jól kiszórakozta magát rajta.
- Édes Istenem! Ha ez a fickó lesz itt az új főszakács, akkor örülök neki, hogy nem kell itt dolgoznom.
- Szerintem ő nagyon is szomorú lesz - jegyezte meg piszkálódva a lány, akinek még mindig fülig ért a szája. Beni pedig hagyta, hogy rajta nevessen, mert legalább nevetett. Rég látta már ilyen jókedvűnek.
Ezután együtt hagyták el az étkezőt, és jókat nevettek ezen az abszurd helyzeten. Aztán Meli egyszer csak elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy meg akarta keresni Bettit. Nagyot sóhajtott, majd beavatta tervébe a kérdő tekintetű Benit is.
- Veled menjek? - ajánlotta fel azonnal a srác.
- Aranyos vagy, de ezt egyedül kell rendbe hoznom. - Ránézett a fiúra, aki mélyen a szemébe nézett, és csak a pillantásával jelezte, hogy sok szerencsét kíván.
Először a szobájában kereste a lányt, aztán a családjánál érdeklődött, akiktől azt az infót kapta, hogy Betti lement úszni egyet. Mi tagadás, az most Lindának is jól esett volna, de először is beszélni akart a lánnyal, úgyhogy nem teketóriázott azzal, hogy átvegye a fürdőruháját.
Leszaladt hát a partra, és a víz mentén sétálva kezdte kutatni barátnőjét, vagy legalábbis a hozzá tartozó ruhakupacot. Nemsokára ki is szúrta a keresett holmikat. Letelepedett melléjük az egyik padra, úgy várta meg, hogy Betti visszatérjen. Átfutott a fején, hogy ismét beleolvas a naplóba, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart érzelmileg labilis lenni, amikor sor kerül a nagy bocsánatkérésekre, és a dolgok tisztázására. Így inkább csak ült, és nézte a vizet, meg a rajta játszadozó fénysugarakat, az arany hidat. Pillantása néha rátévedt egy idős hölgyre, aki éppen a kutyáját sétáltatta. Csak úgy sütött belőle a szeretet a jószág iránt.
Betti úgy fél órával később jött ki. Már messziről kiszúrta Lindát, aki azonban csak meredt maga elé, és nem vette észre a közeledő alakot, akinek aranybarna bőrén végigszáguldottak a vízcseppek, és egyenesen Meli fején kötöttek ki, ahogy fölé hajolt.
- Hát te? Mit csinálsz itt - kérdezte a sellőlány. Hangjában még mindig érezhető volt egy kis neheztelés, de nem volt goromba.
- Igazság szerint téged vártalak. - Linda felállt, ugyanis kissé feszélyezve érezte magát. - Ugyanis beszélni szeretnék veled.
- Én nem igazán szeretnék most beszélgetni. Dolgom van még - próbálta kihúzni magát Betti, és hogy hitelt is adjon szavainak, összeszedte a ruháit, és csurom vizesen elindult a szálloda felé. Melinda egy percig habozott, de aztán utána eredt.
- Várj, ez most fontos lenne! - kiáltott utána. Futólépésben követte, és amikor utolérte, a karja után kapott. Erre Betti megtorpant.
- Melinda, ez most tényleg nem alkalmas - suttogta szinte könyörgően, és könny szökött a szemébe. - Nagyon megbántottál, és...
- Tudom, és sajnálom! Ha tehetném, esküszöm neked, hogy visszacsinálnám.
- ...és végig kell gondolnom a dolgokat. Csak egy napot kérek.
- Jól van. Megértem - sóhajtott Linda lemondóan. Ő megpróbálta, de tiszteletben kell tartania Betti kérését. - Akkor, jó éjszakát! Gondolom, holnap este beszélünk. - Betti csak bólintott, majd folytatta útját, Linda pedig szomorúan visszasétált a padhoz.
Még oda sem ért, de már tudta, hogy ismét lesz egy kisebb összezördülés. Ugyanis Olívia ott ült, és a naplót olvasta. Linda dühösen odacsörtetett, és kikapta a kezéből, de arra már nem jutott ideje, hogy szavakkal is kifejezze véleményét, ugyanis a kedves idős hölgy a kutyájával elejét vette a szópárbajnak.
- Ejnye, kisasszony, nem illik más tulajdonába beleolvasni - dorgálta meg Olíviát a mutatóujja lengetése közben.
- Maga mit szól bele? Semmi köze hozzá. - Barbie cica visszafeleselt ugyan, de látta, hogy ezt a játszmát elvesztette, így sértődötten elviharzott.
- Nagyon köszönöm a segítségét. - Melindának már korábban is nagyon szimpatikus volt ez a hölgy, így mindenképpen kedves, és udvarias akart lenni vele.
- Szóra sem érdemes, Kedvesem! A mai fiatalokból gyakran hiányzik a jó nevelés, és az illem ismerete, éppen ezért, ha tehetem, irányt mutatok nekik. Persze mindig ezt a reakciót kapom, de ki tudja? Egyszer talán hallgató fülekre találnak a szavaim - mosolygott a nénike. - Na, és mit olvasol, ha szabad kérdeznem?
- Egy naplót.
- Ó, azok mindig nagyon érdekesek.
- Ami azt illeti, igen. Legalábbis ez a darab.
- És miről szól? - Linda maga sem tudta miért, de szívesen mesélt róla ennek a hölgynek, és nem is akart eltitkolni semmit.
- 1912-ben kezdte írni egy lány, az emlékei vannak benne abból az évből.
- 1912. Igazán szép év volt. Magam is tudnék róla mesélni. No nem mintha ott lettem volna - kuncogott -, de a nagymamám már fiatal hölgy volt akkoriban. Mindig mesélt nekem történeteket.
- Igazán? - Linda kíváncsiságát felkeltette az a lehetőség, hogy más szemszögből is megismerheti Amélia korrajzát. - És esetleg mesélne nekem valamikor róla? - kérdezte kissé félszegen.
- Hogyne, Drágám, a legnagyobb örömmel. - A néni szeme csak úgy csillogott. Szemmel láthatóan örült neki, hogy van még olyan ember, akit érdekel a történelem, és a kultúra, legyen az bármely korszaké. - Hogyha önnek megfelel, Kedveském akkor holnap este ugyanebben az időpontban megint itt leszünk - nézett a kutyusra, aki már körbe szaglászta Meli lábát, és most a farkát csóválva várta, hogy végre megsimogassa.
- Akkor holnap találkozunk. Jó éjszakát kívánok! - Búcsúzóul meg simizte az eb buksiját.
-Jó éjt, Kedves! - búcsúzott a néni is, majd kutyusával együtt tovább battyogott.
Meli jókedvűen ment vissza a szállodába, és folyamatosan a néni, meg Lia körül jártak a gondolatai. Így történt, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy előtte a folyosón Olívia ölelkezik, nem is akárkivel... Márkkal.
Földbegyökerezett lábbal nézte a jelenetet, amikor is Betti lépett ki a szobájából. Amint észrevette, hogy mi folyik ott, ő is megtorpant. Pislogott néhányat, majd Lindára nézett, de már késő volt, hogy bármit is tegyen.
A lányból kitört a zokogás, úgy sietett el az ellenkező irányba. Erre a két delikvens is elszakadt egymástól, és csodálkozva konstatálták, hogy társaságuk van. Betti pedig lesajnálóan nézett rájuk, majd fejcsóválva ő is otthagyta őket.
Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Utána menjen? Vagy hagyja, hogy Linda keresse meg őt, ha ki akarja önteni a szívét? De hisz azt sem tudja, hogy számíthat rá, hiszen korábban elküldte. Épp most akarta elmondani neki, hogy végig gondolta a dolgokat, és tényleg jobb lenne, ha megbeszélnék. Erre egy ilyen helyzet áll az útjukba. A legjobb, ami eszébe jutott az, hogy megkéri Benit, keresse meg ő Melindát.
"1912. május 27.
Hamarosan elindultunk visszafelé, ugyanis észre sem vettük, de a Nap helyzete igencsak megváltozott. A háztól néhány méterre azonban Endre úr megtorpant, és szíves elnézésemet kérve, kissé félre vont.
Hiába, hogy számítottam erre, azért így is igencsak meglepett, amikor féltérdre ereszkedett, előhúzott egy egyszerű, de csinos jegygyűrűt, és... megkérte a kezemet! Hirtelen egy szó sem jött ajkaimra, a gondolataim csak úgy cikáztak, akárha egy hurrikán söpört volna végig rajtuk. Csak teltek a másodpercek, a csend már kezdett kissé kínossá válni, de én még mindig nem szóltam egy szót sem.
Ám egyszerre csak belenéztem a szép szempárba, ami nem az én katonámé volt, és rá kellett eszmélnem, hogy nincs más választásom, bele kell törődnöm a sorsomba.
- Igen - válaszoltam, bár még most is homályosak az emlékeim arról, hogyan sikerült oly tisztán, és meggyőzően kiejtenem ama szót, mellyel saját rabságomat pecsételtem meg örökre.
A fiatalember eztán felállt, gyengéden tenyerébe vette az enyémet, majd óvatosan ujjamra húzta az ékszert. Karját nyújtotta, melyet én elfogadtam, úgy vezetett vissza a házba, ahol Anyám már elégedett mosollyal az arcán, várt reánk.
- Gratulálok, Gyermekem! - mondta, miközben karjaiba zárt.
Néhány nap már eltelt, volt időm, hogy megbékéljek a helyzettel. A külvilág felé ezt is mutatom, ám a lelkem háborog, és szüntelenül azt kérdezem magamtól, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Az eszem azt súgja, hogy helyesen cselekedtem, de a szívem nem ért velem egyet. Csupán arra vágyik, hogy kitörhessen a rabságból, melyben még alig élt, és amelyet még oly hosszú időn keresztül kell elviselnie."
"1912. május 30.
Az elmúlt napokban nehezemre esett rábírni magamat, hogy a házban maradjak. Sokszor nem is sikerült, így többnyire a part homokos talaját róttam, vagy lovagoltam. Most is éppen az istállóból jövök, hogy eme kiadós lovaglás után kiírjam magamból a bánatomat.
Utam során ugyanis összetalálkoztam Gaál József főispán úrral, aki első sorban szívélyes jókívánságait fejezte ki közelgő frigyem alkalmából. Majd elújságolta a legboldogabb hírt, amely családjával az utóbbi időben történt - Endre úrfi eljegyzése után, természetesen. Eszerint édesleánya úgyszintén házasságot készül kötni, miután a minap megkérte kezét egy jóravaló fiatalember.
Annak rendje és módja szerint kifejeztem jókívánságaimat, és tisztelettel megkértem, hogy tolmácsolja Rozália kisasszony felé. Majd udvariasan érdeklődtem a szerencsés fiatalember kiléte felől.
És akkor megszakadt a szívem. Ezer darabra hullott, vagy még annál, is többre. Mint megtudtam, a vőlegény nem más, mint Varga Szabolcs..."
Összecsukta a naplót, nem bírta tovább olvasni. Ha azt gondolta, hogy komoly gondjai vannak, hát be kellett látnia, mekkorát tévedett. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhetett Lia. Nem elég, hogy hozzá kényszerítik valakihez, akit nem szeret, és jó eséllyel soha nem is fog, ráadásul úgy kell intéznie a dolgokat, mintha ezt ő legalább annyira akarná, mint bárki más. És amikor már azt hinné az ember, hogy ennél több pofont nem kaphat az élettől, még azt is végig kell néznie, hogy az általa szeretett férfi feleségül vesz egy olyan lányt, akinek Amélia gyakorlatilag a rokona. Vagyis lesz, miután hozzámegy Endréhez.
Melinda eldöntötte, hogy inkább megkeresi Bettit, és kibékül vele, mert hosszútávon ezt nem fogja bírni idegekkel. De aztán megütötte a fülét egy ismeretlen, kissé lányos hang.
- Benito drágám, a tészta akkor jó, ha nem túl kemény, de nem is túl puha.
- Signore Manchini, tisztában vagyok vele, hogy mikor jó a tészta. Itt most önnek kell bizonyítania, hogy hogyan remekel a főzés területén - hangzott Beni udvarias válasza.
- Jól van, drágaságom, akkor lássunk is hozzá!
- Engedelmével, én most inkább kimegyek, dolgozzon nyugodtan. Ma az öné lehet a dicsőség. - Azzal kislisszolt a lengőajtón.
- De ma még látlak, ugye szívem? - hangzott az aggodalmas kérdés. Ám Beni inkább úgy döntött, hogy nem válaszol. Helyette inkább odasétált a rázkódó vállú Melindához, akinek ebből a kis beszélgetésfoszlányból minden lényeges információ lejött, és jól kiszórakozta magát rajta.
- Édes Istenem! Ha ez a fickó lesz itt az új főszakács, akkor örülök neki, hogy nem kell itt dolgoznom.
- Szerintem ő nagyon is szomorú lesz - jegyezte meg piszkálódva a lány, akinek még mindig fülig ért a szája. Beni pedig hagyta, hogy rajta nevessen, mert legalább nevetett. Rég látta már ilyen jókedvűnek.
Ezután együtt hagyták el az étkezőt, és jókat nevettek ezen az abszurd helyzeten. Aztán Meli egyszer csak elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy meg akarta keresni Bettit. Nagyot sóhajtott, majd beavatta tervébe a kérdő tekintetű Benit is.
- Veled menjek? - ajánlotta fel azonnal a srác.
- Aranyos vagy, de ezt egyedül kell rendbe hoznom. - Ránézett a fiúra, aki mélyen a szemébe nézett, és csak a pillantásával jelezte, hogy sok szerencsét kíván.
Először a szobájában kereste a lányt, aztán a családjánál érdeklődött, akiktől azt az infót kapta, hogy Betti lement úszni egyet. Mi tagadás, az most Lindának is jól esett volna, de először is beszélni akart a lánnyal, úgyhogy nem teketóriázott azzal, hogy átvegye a fürdőruháját.
Leszaladt hát a partra, és a víz mentén sétálva kezdte kutatni barátnőjét, vagy legalábbis a hozzá tartozó ruhakupacot. Nemsokára ki is szúrta a keresett holmikat. Letelepedett melléjük az egyik padra, úgy várta meg, hogy Betti visszatérjen. Átfutott a fején, hogy ismét beleolvas a naplóba, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart érzelmileg labilis lenni, amikor sor kerül a nagy bocsánatkérésekre, és a dolgok tisztázására. Így inkább csak ült, és nézte a vizet, meg a rajta játszadozó fénysugarakat, az arany hidat. Pillantása néha rátévedt egy idős hölgyre, aki éppen a kutyáját sétáltatta. Csak úgy sütött belőle a szeretet a jószág iránt.
Betti úgy fél órával később jött ki. Már messziről kiszúrta Lindát, aki azonban csak meredt maga elé, és nem vette észre a közeledő alakot, akinek aranybarna bőrén végigszáguldottak a vízcseppek, és egyenesen Meli fején kötöttek ki, ahogy fölé hajolt.
- Hát te? Mit csinálsz itt - kérdezte a sellőlány. Hangjában még mindig érezhető volt egy kis neheztelés, de nem volt goromba.
- Igazság szerint téged vártalak. - Linda felállt, ugyanis kissé feszélyezve érezte magát. - Ugyanis beszélni szeretnék veled.
- Én nem igazán szeretnék most beszélgetni. Dolgom van még - próbálta kihúzni magát Betti, és hogy hitelt is adjon szavainak, összeszedte a ruháit, és csurom vizesen elindult a szálloda felé. Melinda egy percig habozott, de aztán utána eredt.
- Várj, ez most fontos lenne! - kiáltott utána. Futólépésben követte, és amikor utolérte, a karja után kapott. Erre Betti megtorpant.
- Melinda, ez most tényleg nem alkalmas - suttogta szinte könyörgően, és könny szökött a szemébe. - Nagyon megbántottál, és...
- Tudom, és sajnálom! Ha tehetném, esküszöm neked, hogy visszacsinálnám.
- ...és végig kell gondolnom a dolgokat. Csak egy napot kérek.
- Jól van. Megértem - sóhajtott Linda lemondóan. Ő megpróbálta, de tiszteletben kell tartania Betti kérését. - Akkor, jó éjszakát! Gondolom, holnap este beszélünk. - Betti csak bólintott, majd folytatta útját, Linda pedig szomorúan visszasétált a padhoz.
Még oda sem ért, de már tudta, hogy ismét lesz egy kisebb összezördülés. Ugyanis Olívia ott ült, és a naplót olvasta. Linda dühösen odacsörtetett, és kikapta a kezéből, de arra már nem jutott ideje, hogy szavakkal is kifejezze véleményét, ugyanis a kedves idős hölgy a kutyájával elejét vette a szópárbajnak.
- Ejnye, kisasszony, nem illik más tulajdonába beleolvasni - dorgálta meg Olíviát a mutatóujja lengetése közben.
- Maga mit szól bele? Semmi köze hozzá. - Barbie cica visszafeleselt ugyan, de látta, hogy ezt a játszmát elvesztette, így sértődötten elviharzott.
- Nagyon köszönöm a segítségét. - Melindának már korábban is nagyon szimpatikus volt ez a hölgy, így mindenképpen kedves, és udvarias akart lenni vele.
- Szóra sem érdemes, Kedvesem! A mai fiatalokból gyakran hiányzik a jó nevelés, és az illem ismerete, éppen ezért, ha tehetem, irányt mutatok nekik. Persze mindig ezt a reakciót kapom, de ki tudja? Egyszer talán hallgató fülekre találnak a szavaim - mosolygott a nénike. - Na, és mit olvasol, ha szabad kérdeznem?
- Egy naplót.
- Ó, azok mindig nagyon érdekesek.
- Ami azt illeti, igen. Legalábbis ez a darab.
- És miről szól? - Linda maga sem tudta miért, de szívesen mesélt róla ennek a hölgynek, és nem is akart eltitkolni semmit.
- 1912-ben kezdte írni egy lány, az emlékei vannak benne abból az évből.
- 1912. Igazán szép év volt. Magam is tudnék róla mesélni. No nem mintha ott lettem volna - kuncogott -, de a nagymamám már fiatal hölgy volt akkoriban. Mindig mesélt nekem történeteket.
- Igazán? - Linda kíváncsiságát felkeltette az a lehetőség, hogy más szemszögből is megismerheti Amélia korrajzát. - És esetleg mesélne nekem valamikor róla? - kérdezte kissé félszegen.
- Hogyne, Drágám, a legnagyobb örömmel. - A néni szeme csak úgy csillogott. Szemmel láthatóan örült neki, hogy van még olyan ember, akit érdekel a történelem, és a kultúra, legyen az bármely korszaké. - Hogyha önnek megfelel, Kedveském akkor holnap este ugyanebben az időpontban megint itt leszünk - nézett a kutyusra, aki már körbe szaglászta Meli lábát, és most a farkát csóválva várta, hogy végre megsimogassa.
- Akkor holnap találkozunk. Jó éjszakát kívánok! - Búcsúzóul meg simizte az eb buksiját.
-Jó éjt, Kedves! - búcsúzott a néni is, majd kutyusával együtt tovább battyogott.
Meli jókedvűen ment vissza a szállodába, és folyamatosan a néni, meg Lia körül jártak a gondolatai. Így történt, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy előtte a folyosón Olívia ölelkezik, nem is akárkivel... Márkkal.
Földbegyökerezett lábbal nézte a jelenetet, amikor is Betti lépett ki a szobájából. Amint észrevette, hogy mi folyik ott, ő is megtorpant. Pislogott néhányat, majd Lindára nézett, de már késő volt, hogy bármit is tegyen.
A lányból kitört a zokogás, úgy sietett el az ellenkező irányba. Erre a két delikvens is elszakadt egymástól, és csodálkozva konstatálták, hogy társaságuk van. Betti pedig lesajnálóan nézett rájuk, majd fejcsóválva ő is otthagyta őket.
Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Utána menjen? Vagy hagyja, hogy Linda keresse meg őt, ha ki akarja önteni a szívét? De hisz azt sem tudja, hogy számíthat rá, hiszen korábban elküldte. Épp most akarta elmondani neki, hogy végig gondolta a dolgokat, és tényleg jobb lenne, ha megbeszélnék. Erre egy ilyen helyzet áll az útjukba. A legjobb, ami eszébe jutott az, hogy megkéri Benit, keresse meg ő Melindát.
Drága írónők,
VálaszTörlésklassz lett ez a fejezet is. NAGYON! :)
Mindig olyan fordulatos és izgalmas, drámai események történnek benne, hogy nem lehet megunni, és csak azt éritek el, hogy egyre kíváncsibban várjam a következő részt.
Lia és Meli miatt sír az egyik szemem, de azért örülök, mert ennél már csak nem lehet lejjebb számukra :'DDD
További jó munkát, Mira
Drága Mira!
VálaszTörlésNagyon klassz vagy, hogy mindig kommentelsz! :D
Próbáljuk úgy írni a történetet, hogy ne legyen sablonos, így olyanra is volt már példa, hogy direkt nem azt írtuk, amire számítani lehetett.
Örülünk, hogy ennyire izgalmasnak tartod ezt a sztorit. Már csak ezért is, a lehető legjobbat fogjuk kihozni belőle.
Mostantól Melinda élete valóban inkább jó irányba fog változni, ám Lia sajnos még korántsem ért le a lejtőn. Azt viszont megígérhetem, hogy a sok rossz között néha-néha vele is megesik majd néhány pozitív dolog! ;)