Ezt persze több okból nem lehetett biztosan tudni: először is, Melinda csak feltételezte, remélte, hogy így zajlott minden a továbbiakban, mert szerinte egy ilyen lány, mint Lia, aki maga a megtestesült jóság, mindenképpen megérdemel egy hosszú, boldog életet a szerelmével az oldalán. Másodszor, a csodás álomból sajnos felkeltették őt az arcán megpihenő, kora hajnali, ám már melegen perzselő napsugarak.
A lány aprókat pislogva nyitotta csak ki a szemét. Hunyorogva tekintett a szoba üvegablakára, mely teljes egészében átengedte magán a kinti fényt. Linda nyöszörögve átfordult a másik oldalára abban a reményben, hogy egy keveset még tud aludni, s így tovább álmodhatja majd Amélia mesébe illő történetének a befejezését. Ám sajnos nem így történt. Egy pillanat alatt rádöbbent, hogy egyáltalán nem álmos már, így az ágyban fekvés csupán kínzás lenne számára a továbbiakban. Mindig az a fajta volt, aki nem élt a telefon plusz tíz perces szundi üzemmódjával. Szeretett azonnal felkelni, amint megszólalt az ébresztője. Feleslegesnek tartotta azt a néhány percet, amit még egyesek ilyenkor az ágyban töltenek, elvégre szerinte semmi haszna nem volt: tíz perc alatt úgysem tud visszaaludni az ember, s ennyi idő még a regenerálódásra is kevés.
Így hát kelletlenül ugyan, de éberen kikászálódott az ágyból ügyelve, hogy ne keltse fel a mellette még békésen szuszogó Márkot. Amikor meglátta az ébresztőjét, legszívesebben visítani tudott volna mérgében. Hajnal volt még csak, 04:39 perc. A munka miatt elég lett volna hat után kelnie, de a tűző Nap közbeszólt. Eldöntötte, hogy ha már fent van, elmegy tusolni. Ezzel legalább le tudta nyugtatni magát az imént történt felismerés miatt. Langyos vízzel zuhanyozott le, majd törölközőt csavart magára. A haját egyszerű kontyba fogta. Már most nagyon jó idő volt, nem akarta, hogy hosszú lobonca pluszban egész nap melegítse majd. Mikor visszament a szobába, már a barátja is fent volt. Márk, kezeit a feje mögé téve, fekve figyelte Melinda minden egyes mozdulatát.
- Jó reggelt, Édes! - köszöntötte pár pillanat eltelte után, mikor látta, hogy barátnője még nem igazán vette észre az ő éber jelenlétét. A hangra a lány összerezzent, miközben pakolászott a ruhái között. Nem tudta eldönteni ugyanis, mit vegyen fel mára. Tipikus női szokás, ami még őt is hatalmába kerítette.
- Szia! - mosolyodott el aztán Meli, amint barátja szemébe nézett. A fiú lomha mozdulatokkal ült fel az ágyban, s rázta le magáról a takarót. Látszott, hogy neki is melege van, elvégre egy szál alsógatyában aludt. Ennek köszönhetően Linda egész este, s most, reggel is gyönyörködhetett izmos, jól kidolgozott felsőtestében. Pillantását elkapva Márk csibészes mosolyra húzta a száját.
- Már kora reggel nem bírsz magaddal, kisasszony? - kérdezte nevetve Lindát, aki szintén jót derült rajta. Nem válaszolt neki, csupán fejét csóválva fordult újra a ruhakupac felé. Ezúttal végre elő is halászott egy rövid, fehér farmert és egy hátul kivágott, szeméhez színben pompásan illő, spagettipántos toppot.
Miután felöltözött, gondolta, még van egy kis ideje, úgyhogy felkelti Bettit. Nehezen és kelletlenül ugyan, de sikerült kiszabadulnia Márk erősen ölelő karjai közül, így aztán kisurrant a folyosóra, s halk léptekkel osont barátnője ajtaja elé. Először halkan kopogott, majd miután nem kapott rá választ, megismételte, de ezúttal hangosabban, és erőteljesen suttogott is hozzá. Reakció azonban erre sem érkezett. Lehet, hogy már felkelt? Meli hangtalan léptekkel ment végig a folyosón, s az előcsarnokban állt csak meg, hogy körülnézzen, nincs-e Betti a közelben.
- Hol a fenébe van ez a lány? - szitkozódott halkan magában, nehogy az az idős pár, aki az egyik kanapén teázott, furcsán vizslatni kezdje őt. Rajtuk kívül csak Angi volt a recepciós pult mögött, de kávé híján eléggé kómásnak érezte még magát a reggeli kelés miatt, holott már hozzászokhatott volna egy ideje.
- Csak nem a barátnődet keresed? - hallott meg magam mögött egy ismerős hangot, mire megfordult. Beni láttán kedvesen elmosolyodott, mert a fiú valahogyan megnyugtató kisugárzással bírt, ami a körülötte lévő emberekre egy szempillantás alatt átragadt.
- De igen. Korán keltem, és gondoltam, akkor már őt sem hagyom aludni - felelte neki, így most a fiún volt a sor a mosolygásban. Linda megállapította, hogy kora reggel, még kicsit álmos tekintettel ugyan, de Beni még aranyosabb. Úgy nézett ki, mint egy törődésre szoruló, agyon ölelgethető kisgyerek. A lány gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, s komolyabb tekintetét felvéve meredt a szakácsra.
- Sajnos ma még nem láttam, de ha előbb találkozom vele, mint te, majd szólok! - ígérte meg Beni, utána egy pillanat alatt eltűnt az ebédlőbe vezető ajtón át. Meli ezután beletörődve lépett a recepciós pult mögé, hogy beindítsa a napját a különböző papírok szétválogatásával.
Nagyjából fél tizenkettőkor szabadult csak el egy kicsit, hogy ebédelhessen. Bettit azóta sem találta, és később, mint anyjától megtudta, azért nem jelent meg ma a lány, mert kissé megbetegedett.
- Mi baja? - kérdezte Melinda aggódva. Azt hitte, valami súlyosabb dolog történt vele, de Ági sietve megnyugtatta:
- Semmi komoly, csak egy kis hasmenés. Ha gondolod, maradj vele egy kicsit, Angi bírja a tempót nélküled - ezzel sietett is tovább dolgozni. Lánya gyorsan befejezte az ebédjét, utána a konyhába ment, hogy megkeresse Benit. A fiú fehér egyenruhájában a sütőnél állt, és valamilyen szószt kavargatott, aminek az illata olyan mesés volt, hogy Linda szájában összefutott a nyál, pedig az imént ette degeszre magát.
- Ne haragudj, hogy feltartalak, de tudnál készíteni valami kímélő, diétás kaját, amit elvihetnék Bettinek? Kicsit megbetegedett - magyarázta neki, ő pedig válaszul bólintott egyet, s saját kezűleg szedett tele egy tányért petrezselymes krumplival meg pirított csirkemellel. - Köszi! - a lány hálálkodva rámosolygott, majd nem is zavarta tovább az itt dolgozókat a munkában. Tudta, hogy rengetegen várnak az ebédre, így sietős léptekkel átvágott a hallon, és Betti szobájához ment. Miután kopogott az ajtón, és barátnője beinvitálta őt, belépett a sajátjához hasonló szállodaszobába.
- Hoztam neked "Gyógyulj meg" ebédet! - nyújtotta át mosolyogva az edényt és az evőeszközöket az ágyban heverő Bettinek, aki Lindát látva teljesen kivirult. Mohón ült fel az ágyban, s nyúlt rögtön a tápláló ételért.
- Köszönöm, tudtam, hogy számíthatok rád! - kacsintott a lányra, miközben enni kezdett a gőzölgő krumpliból. - És persze Benire is! - tette hozzá idétlen vigyorral az arcán, Melinda pedig csak nevetve a plafonra emelte tekintetét.
- Jöttem hozzád bébiszitterkedni, ugyanis van egy szabad órám! - jelentette ki Meli boldogan.
- Szuper! Mit akarsz csinálni? Mert én az ágyban fetrengésen kívül nem vagyok másra alkalmazható jelen pillanatban - lelkesedett Betti is. Barátnője válasz helyett, csibészes mosollyal az arcán húzta elő pólója alól a még reggel magához vett naplót.
- Felolvasok neked! Most legalább van időm, és lehet, hogy téged is érdekelne! - vélte Linda, a másik lány pedig "mit volt mit tenni" alapon belegyezett. Így hát miközben ő nekiesett az ízletes ebéd elpusztításának, Melinda felcsapta a régi könyvecskét, s hangosan olvasni kezdte:
"1912. március 15.
Anyám szokásához híven körbevezetett a teremben, s igyekezett felkínálni engem szerinte kifinomult, jó vágású úriembereknek, ugyanis szerinte éppen ideje volt már, hogy foglalkoztasson a házasság gondolata. Nem mertem bevallani neki, hogy mióta megpillantottam azt a katonatisztet igéző, szürke szemeivel, másra sem tudtam gondolni, csak hogy a felesége legyek egy napon. Természetesen nem értette volna meg, s ellenkezett volna az ő elképzeléseivel, melyek általában szilárdak voltak, akár a sziklák a hegyoldalban.
Éppen egy újabb férfiúhoz vezetett oda, akiről azt hittem, szintén nem lesz benne semmi említésre méltó tulajdonság, így kissé hanyagul, érdektelenül fordultam oda hozzá. Akkor néztem csak meg jobban: sötétbarna, fiatalos tekintete volt, majdnem fekete haja jólfésültsége igényességre vallott. Kiállása határozott volt, mégsem éreztem magamat feszélyezve mellette. Szemeibe nézve úgy éreztem, mintha már találkoztam volna vele azelőtt.
- Lányom, hadd mutassam be neked a főispán úr testvérének a fiát! - anyám mosolyogva pillantott a kezemre, melyet a fiú udvariasan a szájához emelt, s finom csókkal illetett.
- Gaál Endre áll rendelkezésére, Hölgyem! - udvarias szavai felismerésre ösztönöztek: vezetéknevét hallottam már valahol, s amint újra mély barna szemeivel találkozott tekintetem, azonnal eszembe jutott, hogy nem lehet más, csakis Rozália testvére. Azé a lányé, akivel a napokban a véletlen folytán találkoztam.
- Bánfalvy Amélia - pukedliztam előtte, ahogyan a szokás kívánta. Anyám ezt követően magunkra hagyott bennünket, mert a terem túlsó végén kiszúrt magának egy nemesi rangú, vele egyidős nőt, akivel mindenképpen meg szeretett volna ismerkedni. Endrével így magunk maradtunk a hatalmas előcsarnok egyik eldugottabb sarkában.
- Kegyed lenyűgözően fest ebben a ruhában! - a férfi szólalt meg elsőként. Illedelmesen mosolyogtam, s fogadtam a bókot tőle, noha egészen belül izgatottan arra vártam, vajon a katonatisztek is bevonulnak-e ma este.
- Véletlenül nincsen egy nővére, kérem? - érdeklődtem aztán, csak hogy megpróbáljam elterelni a gondolataimat. Endre ajkai mosolyra húzódtak kérdésem hallatán.
- Éppenséggel van. Ismeri talán? - kíváncsi, fürkésző tekintettel nézett le rám, miközben egy babráló mozdulattal megigazította nyakkendőjét ingének elején.
- A minap találkoztunk a tónál, csupán onnan - feleltem őszintén. - Igazán kedves lánynak tűnik, remélem, lesz alkalmam jobban megismerni őt - tettem hozzá felbátorodott mosollyal. Csillogó szemeivel körbe pásztázta a termet, majd pár pillanat néma hallgatás után újra felém fordult:
- Úgy hiszem, lesz, ha kivárja a tánc végét! - valószínűleg értetlenség ülhetett ki arcomra, mert Endre nevetve, gyengéden megfogta a vállaimat, s a csarnok közepe felé fordított, ahol boldogan táncoló párok sokasága keringőzött. Hirtelen nem értettem, miért csinálta ezt, ám mikor jobban körülnéztem, megakadt a szemem egy ifjú lányon. Hosszú, sötét haja elegáns kontyba volt kötve, s tincseinek vonalát apró, fehér gyöngyök ékesítették. Tengerkék ruhája minden egyes mozdulatát követve lágyan hullámzott rajta. Kétség sem fért hozzá, a gyönyörű teremtés Rozália volt. Ragyogó, ismerős szemeivel vágyakozva nézett fel az őt tartó katona arcára.
S abban a pillanatban úgy éreztem, menten rosszul leszek, ha nem ülök le. Rozália ugyanis nem akárkivel táncolt, hanem az én igéző tekintetű katonatisztemmel. Endre elnézését kérve megfordultam, és a fal mellett haladva, néha abba belekapaszkodva jutottam el nagy nehezen a terem egy kisebb ajtajához, mely egy tágasabb teraszra vezetett, a csillagos ég alá.
Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyekkel. Erőtlenül dőltem neki az egyik ión oszlopnak, mely a bejárat közelében állt. Nem akartam elhinni, amit az imént láttam. Féltem. Nem attól, hogy együtt láttam őket, hanem attól, mi van, ha a kettejük közötti vonzalom kölcsönös? Mert Rozálián messziről látszott, nem közömbös az ifjú katona iránt. Hiába akartam, nem tudtam érte hibáztatni őt. A szürke szempár gazdája ugyanis egyszerűen tökéletes volt."
- Szegény csajszi! - Betti együttérezve Améliával bosszúsan felhorkantott. - Azért ez elég nagy szívás! - tette még hozzá, miközben Linda óvatosan becsukta a naplót, s visszarejtette nadrágjának derekába.
- Igen, én is sajnálom - bólintott aztán. - Első pillanattól kezdve bele volt bolondulva abba a katonába, gondolhatod, mit érezhetett... - húzta el a száját. - Ha rajta van valamelyik felvételen az a Rozália, megnézem magamnak, mert már nagyon felkeltette a kíváncsiságomat! - határozta el, Betti pedig erre csak felnevetett.
- Jól van, elszánt harcosom, ha jobban leszek, veled tartok. Ez a sztori jobb, mint egy szappanopera - most Melindán volt a sor, ami a nevetést illette. Barátnője még akkor sem vesztette el humorérzékét, amikor betegesen feküdt az ágyban a gyógyulására várva.
- Rendben - egyezett bele Linda. - Most viszont megyek, majd este találkozunk, ha jobban leszel! - intett még egy utolsót, majd magára hagyta Bettit, s kifordult a folyosóra. Éppen az előtér felé tartott, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét. A tegnapi liba, Olívia kuncogása töltötte be az egész hallt.
Melinda kíváncsian megtorpant, s óvatos léptekkel ment csak el a folyosó sarkáig, ahol egyből kiszúrta az egyik kanapén ücsörgő szőkeséget. Nem értette, miért nem ebédel ebben az időben. Az azonban jobban meglepte, hogy Márk ott ült mellette, s vadalmaként vigyorgott rá. Valamiféle viccet mesélhetett a lánynak, mert nagyon jól szórakoztak mind a ketten. Lindában akkor mintha összetört volna valami: talán féltékenységet érzett? Ő maga sem tudta miért, de nyugtalanította az, hogy együtt látta őket. Akaratlanul is, de Amélia jutott az eszébe. Vajon ő is hasonlót érezhetett, amikor Rozália a katonatiszttel táncolt? Á, butaság. Márk a barátja, és nagyon szeretik egymást. Semmi oka arra, hogy ne bízzon meg benne. Tudta, hogy ennek a vidám beszélgetésnek nincs semmi jelentősége. Elvégre, csupán beszélgetnek. Mi rossz van abban?
Miután felöltözött, gondolta, még van egy kis ideje, úgyhogy felkelti Bettit. Nehezen és kelletlenül ugyan, de sikerült kiszabadulnia Márk erősen ölelő karjai közül, így aztán kisurrant a folyosóra, s halk léptekkel osont barátnője ajtaja elé. Először halkan kopogott, majd miután nem kapott rá választ, megismételte, de ezúttal hangosabban, és erőteljesen suttogott is hozzá. Reakció azonban erre sem érkezett. Lehet, hogy már felkelt? Meli hangtalan léptekkel ment végig a folyosón, s az előcsarnokban állt csak meg, hogy körülnézzen, nincs-e Betti a közelben.
- Hol a fenébe van ez a lány? - szitkozódott halkan magában, nehogy az az idős pár, aki az egyik kanapén teázott, furcsán vizslatni kezdje őt. Rajtuk kívül csak Angi volt a recepciós pult mögött, de kávé híján eléggé kómásnak érezte még magát a reggeli kelés miatt, holott már hozzászokhatott volna egy ideje.
- Csak nem a barátnődet keresed? - hallott meg magam mögött egy ismerős hangot, mire megfordult. Beni láttán kedvesen elmosolyodott, mert a fiú valahogyan megnyugtató kisugárzással bírt, ami a körülötte lévő emberekre egy szempillantás alatt átragadt.
- De igen. Korán keltem, és gondoltam, akkor már őt sem hagyom aludni - felelte neki, így most a fiún volt a sor a mosolygásban. Linda megállapította, hogy kora reggel, még kicsit álmos tekintettel ugyan, de Beni még aranyosabb. Úgy nézett ki, mint egy törődésre szoruló, agyon ölelgethető kisgyerek. A lány gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, s komolyabb tekintetét felvéve meredt a szakácsra.
- Sajnos ma még nem láttam, de ha előbb találkozom vele, mint te, majd szólok! - ígérte meg Beni, utána egy pillanat alatt eltűnt az ebédlőbe vezető ajtón át. Meli ezután beletörődve lépett a recepciós pult mögé, hogy beindítsa a napját a különböző papírok szétválogatásával.
Nagyjából fél tizenkettőkor szabadult csak el egy kicsit, hogy ebédelhessen. Bettit azóta sem találta, és később, mint anyjától megtudta, azért nem jelent meg ma a lány, mert kissé megbetegedett.
- Mi baja? - kérdezte Melinda aggódva. Azt hitte, valami súlyosabb dolog történt vele, de Ági sietve megnyugtatta:
- Semmi komoly, csak egy kis hasmenés. Ha gondolod, maradj vele egy kicsit, Angi bírja a tempót nélküled - ezzel sietett is tovább dolgozni. Lánya gyorsan befejezte az ebédjét, utána a konyhába ment, hogy megkeresse Benit. A fiú fehér egyenruhájában a sütőnél állt, és valamilyen szószt kavargatott, aminek az illata olyan mesés volt, hogy Linda szájában összefutott a nyál, pedig az imént ette degeszre magát.
- Ne haragudj, hogy feltartalak, de tudnál készíteni valami kímélő, diétás kaját, amit elvihetnék Bettinek? Kicsit megbetegedett - magyarázta neki, ő pedig válaszul bólintott egyet, s saját kezűleg szedett tele egy tányért petrezselymes krumplival meg pirított csirkemellel. - Köszi! - a lány hálálkodva rámosolygott, majd nem is zavarta tovább az itt dolgozókat a munkában. Tudta, hogy rengetegen várnak az ebédre, így sietős léptekkel átvágott a hallon, és Betti szobájához ment. Miután kopogott az ajtón, és barátnője beinvitálta őt, belépett a sajátjához hasonló szállodaszobába.
- Hoztam neked "Gyógyulj meg" ebédet! - nyújtotta át mosolyogva az edényt és az evőeszközöket az ágyban heverő Bettinek, aki Lindát látva teljesen kivirult. Mohón ült fel az ágyban, s nyúlt rögtön a tápláló ételért.
- Köszönöm, tudtam, hogy számíthatok rád! - kacsintott a lányra, miközben enni kezdett a gőzölgő krumpliból. - És persze Benire is! - tette hozzá idétlen vigyorral az arcán, Melinda pedig csak nevetve a plafonra emelte tekintetét.
- Jöttem hozzád bébiszitterkedni, ugyanis van egy szabad órám! - jelentette ki Meli boldogan.
- Szuper! Mit akarsz csinálni? Mert én az ágyban fetrengésen kívül nem vagyok másra alkalmazható jelen pillanatban - lelkesedett Betti is. Barátnője válasz helyett, csibészes mosollyal az arcán húzta elő pólója alól a még reggel magához vett naplót.
- Felolvasok neked! Most legalább van időm, és lehet, hogy téged is érdekelne! - vélte Linda, a másik lány pedig "mit volt mit tenni" alapon belegyezett. Így hát miközben ő nekiesett az ízletes ebéd elpusztításának, Melinda felcsapta a régi könyvecskét, s hangosan olvasni kezdte:
"1912. március 15.
Anyám szokásához híven körbevezetett a teremben, s igyekezett felkínálni engem szerinte kifinomult, jó vágású úriembereknek, ugyanis szerinte éppen ideje volt már, hogy foglalkoztasson a házasság gondolata. Nem mertem bevallani neki, hogy mióta megpillantottam azt a katonatisztet igéző, szürke szemeivel, másra sem tudtam gondolni, csak hogy a felesége legyek egy napon. Természetesen nem értette volna meg, s ellenkezett volna az ő elképzeléseivel, melyek általában szilárdak voltak, akár a sziklák a hegyoldalban.
Éppen egy újabb férfiúhoz vezetett oda, akiről azt hittem, szintén nem lesz benne semmi említésre méltó tulajdonság, így kissé hanyagul, érdektelenül fordultam oda hozzá. Akkor néztem csak meg jobban: sötétbarna, fiatalos tekintete volt, majdnem fekete haja jólfésültsége igényességre vallott. Kiállása határozott volt, mégsem éreztem magamat feszélyezve mellette. Szemeibe nézve úgy éreztem, mintha már találkoztam volna vele azelőtt.
- Lányom, hadd mutassam be neked a főispán úr testvérének a fiát! - anyám mosolyogva pillantott a kezemre, melyet a fiú udvariasan a szájához emelt, s finom csókkal illetett.
- Gaál Endre áll rendelkezésére, Hölgyem! - udvarias szavai felismerésre ösztönöztek: vezetéknevét hallottam már valahol, s amint újra mély barna szemeivel találkozott tekintetem, azonnal eszembe jutott, hogy nem lehet más, csakis Rozália testvére. Azé a lányé, akivel a napokban a véletlen folytán találkoztam.
- Bánfalvy Amélia - pukedliztam előtte, ahogyan a szokás kívánta. Anyám ezt követően magunkra hagyott bennünket, mert a terem túlsó végén kiszúrt magának egy nemesi rangú, vele egyidős nőt, akivel mindenképpen meg szeretett volna ismerkedni. Endrével így magunk maradtunk a hatalmas előcsarnok egyik eldugottabb sarkában.
- Kegyed lenyűgözően fest ebben a ruhában! - a férfi szólalt meg elsőként. Illedelmesen mosolyogtam, s fogadtam a bókot tőle, noha egészen belül izgatottan arra vártam, vajon a katonatisztek is bevonulnak-e ma este.
- Véletlenül nincsen egy nővére, kérem? - érdeklődtem aztán, csak hogy megpróbáljam elterelni a gondolataimat. Endre ajkai mosolyra húzódtak kérdésem hallatán.
- Éppenséggel van. Ismeri talán? - kíváncsi, fürkésző tekintettel nézett le rám, miközben egy babráló mozdulattal megigazította nyakkendőjét ingének elején.
- A minap találkoztunk a tónál, csupán onnan - feleltem őszintén. - Igazán kedves lánynak tűnik, remélem, lesz alkalmam jobban megismerni őt - tettem hozzá felbátorodott mosollyal. Csillogó szemeivel körbe pásztázta a termet, majd pár pillanat néma hallgatás után újra felém fordult:
- Úgy hiszem, lesz, ha kivárja a tánc végét! - valószínűleg értetlenség ülhetett ki arcomra, mert Endre nevetve, gyengéden megfogta a vállaimat, s a csarnok közepe felé fordított, ahol boldogan táncoló párok sokasága keringőzött. Hirtelen nem értettem, miért csinálta ezt, ám mikor jobban körülnéztem, megakadt a szemem egy ifjú lányon. Hosszú, sötét haja elegáns kontyba volt kötve, s tincseinek vonalát apró, fehér gyöngyök ékesítették. Tengerkék ruhája minden egyes mozdulatát követve lágyan hullámzott rajta. Kétség sem fért hozzá, a gyönyörű teremtés Rozália volt. Ragyogó, ismerős szemeivel vágyakozva nézett fel az őt tartó katona arcára.
S abban a pillanatban úgy éreztem, menten rosszul leszek, ha nem ülök le. Rozália ugyanis nem akárkivel táncolt, hanem az én igéző tekintetű katonatisztemmel. Endre elnézését kérve megfordultam, és a fal mellett haladva, néha abba belekapaszkodva jutottam el nagy nehezen a terem egy kisebb ajtajához, mely egy tágasabb teraszra vezetett, a csillagos ég alá.
Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyekkel. Erőtlenül dőltem neki az egyik ión oszlopnak, mely a bejárat közelében állt. Nem akartam elhinni, amit az imént láttam. Féltem. Nem attól, hogy együtt láttam őket, hanem attól, mi van, ha a kettejük közötti vonzalom kölcsönös? Mert Rozálián messziről látszott, nem közömbös az ifjú katona iránt. Hiába akartam, nem tudtam érte hibáztatni őt. A szürke szempár gazdája ugyanis egyszerűen tökéletes volt."
- Szegény csajszi! - Betti együttérezve Améliával bosszúsan felhorkantott. - Azért ez elég nagy szívás! - tette még hozzá, miközben Linda óvatosan becsukta a naplót, s visszarejtette nadrágjának derekába.
- Igen, én is sajnálom - bólintott aztán. - Első pillanattól kezdve bele volt bolondulva abba a katonába, gondolhatod, mit érezhetett... - húzta el a száját. - Ha rajta van valamelyik felvételen az a Rozália, megnézem magamnak, mert már nagyon felkeltette a kíváncsiságomat! - határozta el, Betti pedig erre csak felnevetett.
- Jól van, elszánt harcosom, ha jobban leszek, veled tartok. Ez a sztori jobb, mint egy szappanopera - most Melindán volt a sor, ami a nevetést illette. Barátnője még akkor sem vesztette el humorérzékét, amikor betegesen feküdt az ágyban a gyógyulására várva.
- Rendben - egyezett bele Linda. - Most viszont megyek, majd este találkozunk, ha jobban leszel! - intett még egy utolsót, majd magára hagyta Bettit, s kifordult a folyosóra. Éppen az előtér felé tartott, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét. A tegnapi liba, Olívia kuncogása töltötte be az egész hallt.
Melinda kíváncsian megtorpant, s óvatos léptekkel ment csak el a folyosó sarkáig, ahol egyből kiszúrta az egyik kanapén ücsörgő szőkeséget. Nem értette, miért nem ebédel ebben az időben. Az azonban jobban meglepte, hogy Márk ott ült mellette, s vadalmaként vigyorgott rá. Valamiféle viccet mesélhetett a lánynak, mert nagyon jól szórakoztak mind a ketten. Lindában akkor mintha összetört volna valami: talán féltékenységet érzett? Ő maga sem tudta miért, de nyugtalanította az, hogy együtt látta őket. Akaratlanul is, de Amélia jutott az eszébe. Vajon ő is hasonlót érezhetett, amikor Rozália a katonatiszttel táncolt? Á, butaság. Márk a barátja, és nagyon szeretik egymást. Semmi oka arra, hogy ne bízzon meg benne. Tudta, hogy ennek a vidám beszélgetésnek nincs semmi jelentősége. Elvégre, csupán beszélgetnek. Mi rossz van abban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése