- Tehát, ő itt a lányom, Olívia. Az ő számára szeretnénk kivenni egy minden tekintetben kényelmes szobát, lehetőleg a Balatonra néző ablakokkal - tette még hozzá a nő.
- Természetesen - felelte készségesen Linda.
- Most miért volt rá szükség, hogy a cselédnek megmondd a nevem? - nyafogott az említett személy, és lesajnáló pillantást vetett Lindára.
- Na de Olívia! Viselkedj udvariasan, egy szállodában vagy! - méltatlankodott az anyja. A lány erre duzzogva összefonta karjait a mellkasa előtt, és nem is szólalt meg többet.
Linda igyekezett gyorsan befejezni az eligazítást, mert szeretett volna minél előbb megszabadulni Barbie hercegnőtől és a fancsali képétől. Ám nem volt szerencséje, ugyanis a nő megkérte, hogy kísérje fel őket a szobákhoz. Így kénytelen-kelletlen, Meli elindult a lépcsők felé. Mivel ismét hallani vélte háta mögül az idegesítő nyávogást - mely most azt kifogásolta, hogy még a szobája megkeresésekor is kísérőt sóznak a nyakába -, inkább úgy döntött, hogy előre siet.
- Segíthetek még valamiben? - kérdezte, amint elérték az említett szobákat.
- Köszönjük, de egyelőre nincs szükségünk másra - felelte a nő. Linda fellélegezve magára hagyta a kis csapatot, majd mikor már látótávolságon kívül volt, gyorsított a tempón, ugyanis újabb kifakadásra számított Sápítozó kisasszonytól. Megkönnyebbülten, szinte ugrándozva ment le a lépcsőn és tért vissza a pult mögé, hogy egy kis adminisztrációval üsse el az ebédig fennmaradó időt.
Egy óra tájt aztán Betti jelent meg, a hallban szállingózó néhány vendég között.
- Ebédszünet! Ági engedélyezett nekünk fél óra kikapcsolódást, amíg a vendégek ebédelnek. Lejössz a partra? - fordult barátnőjéhez.
- Igen, de előbb megkeresem Márkot - felelte a lány, majd el is indult a szobájuk felé. Feltételezte, hogy barátja már értesült az ajándékba kapott időről, és nem is tévedett. Amint benyitott a szobába, rögtön megpillantotta, ahogy éppen egy törölközőt kotor elő a szekrényből. Nyilván arra készült, hogy fürdik egyet a tóban. Azonban amint meghallotta az ajtó nyílását, egyből megfordult.
- Szóval, - kérdezte csábos mosoly kíséretében - fürdünk egyet?
- Hát, nekem most annyira nincs kedvem vízbe menni, de te nyugodtan menj csak úszni. Én addig elleszek a parton Bettivel - felelte a lány. Márk erre lebiggyesztette ajkait, de a lány engesztelésképp hosszasan megcsókolta. A srác erre elmosolyodott, és viszonozta, jelezve, hogy nem haragszik.
Betti már várta őket a parton, méghozzá bikiniben, így nyilvánvalóvá vált, hogy ő is egy kis úszással akarja eltölteni szabadidejét. Linda pedig nem bánta, mivel így hosszú idő után végre ismét belemerülhetett az oly sok érdekességet tartalmazó, régi naplóba.
"1912. március 15.
Ma lesz a forradalom emlékezetére rendezett bál, amin ismét tökéletesen kell festenem. Azonban most először izgalommal tölt el, hogy mi minden történhet. Vajon ismét láthatom Őt? Talán beszélhetek is vele?
Tudom, hogy megfogadtam, hogy nem foglalkozom vele, és Édesapám is azt mondta, hogy gondoljam át alaposan a döntéseimet, ugyanakkor szavai mögött egy kis biztatást véltem felfedezni. Ettől pedig biztosabb lettem érzéseimben, mint azelőtt.
Különös igyekezettel készülődtem hát, a frizurámra a szokásosnál jóval több gondot fordítottam. Igyekeztem tökéletesen a helyükre igazítani fonataimat. Kivételesen még a ruhámra sem tettem panaszt, amelyet apró, zöld és fehér mintákkal díszített, vörös brokátból varrtak. A kötény természetesen a legszebb hófehér csipkéből készült, köpenyem pedig mélyzöld bársonyból. A nemzeti ünnep tiszteletére, és természetesen Anyám kívánságára öltöttem magamra ezeket a színeket.
A kocsiúton egy szót sem szóltam, annyi izgalommal töltött el a sok kimondatlan lehetőség. Mivel ez egy nemzeti ünnep, egészen bizonyos, hogy Ő ott lesz a többi tiszt között. Ha csak nem esett valami baja. Nem, ilyesmire gondolnom sem szabad. Ott lesz!
Efféle gondolatok között tettük meg azt a néhány percnyi utat, amely a főispán úr házához vezetett. Mikor megérkeztünk, alig mertem levegőt venni, és komoly önfegyelemről tettem tanúságot azzal, hogy egyáltalán volt bátorságom kiszállni, és emelt fővel bevonulni a tisztekkel teli kúriába.
Ahogy az illendőség megkívánta, azonnal köszöntöttem az elém siető házigazdát, és nejét, majd sorra mindenkit, akit volt szerencsém ismerni. Ezután újabb bemutatások következtek, bár akármennyire is restellem, szinte azonnal elfelejtettem a neveket. Nyugtalan pillantásom szüntelenül csak egy szempárt kutatott, de egyelőre sehol nem találtam. Csalódottan fordultam hát vissza a körülöttem elmélyült beszélgetést folytató emberekhez.
Mikor a bejárat felé pillantottam, Anyámat láttam megérkezni, méghozzá Édesapám karján. Ezt a jelenetet figyelve, egy pillanatra a boldogság érzése töltött el. Nem is emlékszem, hogy utoljára mikor láttam őket egymást átkarolva. Édesapám ugyanis igen elfoglalt ember, így aligha van ideje bálokra, és fogadásokra járni. A Haza Ünnepe azonban minden magyar számára a legfontosabb esemény, és ez alól az én szüleim sem kivételek.
Pontban nyolc órakor, amikor már mindenki megérkezett, felállt a zenekar, és a világ legszívszorítóbb hangjait csalogatva elő, eljátszották a Himnuszt. A sokaság pedig teljes odaadással énekelte. Még én is, és közben könnyek szöktek a szemembe. Akárhányszor hallottam ezt a dallamot, újra és újra értelmeztem a szöveget, beleéltem magamat, és átéreztem, hogy mennyire igaz. Ez sohasem fog megváltozni..."
Az olvasásból Márk közeledő hangja zökkentette ki Lindát. Már megint megfeledkezett róla, hogy hol van, annyira lekötötte ez a furcsa kis könyv. Csodálattal töltötte el az ismeretlen lány lebilincselő stílusa. Szinte azt érezte, mintha vele történnének azok a dolgok, melyekről olvasott. Egy másik világba került, átélte a történetet. De itt volt ez a világ is, melyben éppen barátja beszélt hozzá.
- Szia, Édes. Mi jót csinálsz? - kérdezte az említett, miközben csókot nyomott Meli homlokára. Erre a lány összecsukta a naplót, és vállat vonva csak ennyit felelt:
- Csak olvastam. Azt hiszem most már vissza kéne mennünk.
- Igen, már csak öt percünk van. Rohanok is, mert nem kéne vizes hajjal fogadnom a vendégeket - azzal kinyújtotta kezét a lány felé. Linda azonban megrázta a fejét.
- Megvárom Bettit, nehogy kikapjon.
- Tőlem - Márk vállat vont, aztán elindult a szálloda felé. A lány éppen utána akart indulni, mivel érezte, hogy megbánthatta a fiút. Elvégre őt régebb óta ismeri, mint Bettit. Ám ekkor meglátta az emlegetett lányt, amint jön kifelé a vízből, és úgy döntött, hogy mégis megvárja.
Együtt tértek hát vissza a szobáikba, hogy sietősen rendbe szedjék magukat. Márkot már nem találták ott, így mindenki visszatért a munkájához, de közben Linda elhatározta, hogy amint lehet, bocsánatot kér barátjától.
Este hatig megállás nélkül folyt a munka, Ági szokás szerint ide-oda rohangált, Betti egyik szobából a másikba járt, és takarított, Linda pedig a szünet nélkül csörgő telefon után kapkodott.
Hat óra körül kicsit lelassultak a dolgok, de a lányok így is teljesen kifáradtak. Hétkor a Beni jóvoltából felszolgált vacsorát egykettőre befalták, majd kilencig még elvégezték maradék teendőjüket.
Mikor Ági végre kegyesen elbocsátotta őket, zombiként vonszolták el magukat a zuhanyzóig. Míg Linda fürdött, addig Márk laptopozott, Betti pedig a videók rendezgetésével múlatta az időt.
Mivel még mindig nem volt alkalmuk beszélni, amint Linda végzett, egyenesen odasétált a barátjához és az ölébe ült.
- Kérlek ne haragudj, hogy nem veled jöttem vissza délután. Nem akartalak hanyagolni, csak annyira új nekem ez a helyzet. Sose volt barátnőm és most nem tudom, hogy hogy kezeljem. Mármint hogyan osszam fel magam közöttetek. Mondd, hogy megbocsátasz - kérlelte Márkot. A fiú sóhajtva ránézett, majd elmosolyodott.
- Persze, hogy megbocsátok. Még szoknod kell a helyzetet, megértem - mondta a srác, majd megcsókolta.
- Hé, Linda - szólalt meg ekkor Betti, aki az elején még csak úgy tett, mintha nem figyelne rájuk, ám aztán hamar lekötötte figyelmét az egyik videó. - Ez 1912-es. Szerinted a Titanicról készült ez a felvétel, ami túlélte a katasztrófát? - viccelődött. Linda pedig nevetett, de aztán eszébe jutott valami. Ha a naplót a kazetták között találták, talán közük lehet egymáshoz. Ráadásul Bánfalvy Amélia éppen ebben az évben kezdte írni történetét.
- Nézzük meg - szólt izgatottan, és már kereste is a megfelelő DVD-t.
- Amíg te keresed, én szólok Beninek - jelentette be Betti, és választ sem várva kiviharzott a szobából, hogy két perc múlva a főszakáccsal térjen vissza.
- Na, mi olyan sürgős - kérdezte, amint belépett. De aztán el is hallgatott, mert meglátta Márkot. Hallgatása csak egy pillanatig tartott, azután udvariasan kezet nyújtott és bemutatkozott. Márk hasonlóképpen tett, de közben alaposan végigmérte a srácot.
A lányok ebből semmit nem vettek észre, így a figyelem ismét a filmre terelődött. El is kezdték nézni és közben kényelmesen elhelyezkedtek. A kezdő képernyőn egy díszes ruhákba öltözött, vacsorához készülődő társaság volt látható, ahogy helyet foglalnak, beszélgetnek, és koccintanak. Hamarosan tálalták is a vacsorát, és megkezdődött az étkezés. Ám ezt a filmező a jelek szerint nem tartotta elég érdekesnek, mert elsötétült a kép.
Mikor legközelebb kivilágosodott, táncolók színes forgatagát mutatta. Első ránézésre semmi különös nem volt ebben. Csak egy egyszerű bálnak tűnt. De aztán Linda meglátott egy zöld és fehér mintákkal díszített, vörös brokát ruhát és a benne táncoló barna hajú, csillogó szemű lányt. Méghozzá egy katonatiszt karján, akinek igéző, szürke szemei voltak. Bánfalvy Amélia. Végre megtalálta.
Linda igyekezett gyorsan befejezni az eligazítást, mert szeretett volna minél előbb megszabadulni Barbie hercegnőtől és a fancsali képétől. Ám nem volt szerencséje, ugyanis a nő megkérte, hogy kísérje fel őket a szobákhoz. Így kénytelen-kelletlen, Meli elindult a lépcsők felé. Mivel ismét hallani vélte háta mögül az idegesítő nyávogást - mely most azt kifogásolta, hogy még a szobája megkeresésekor is kísérőt sóznak a nyakába -, inkább úgy döntött, hogy előre siet.
- Segíthetek még valamiben? - kérdezte, amint elérték az említett szobákat.
- Köszönjük, de egyelőre nincs szükségünk másra - felelte a nő. Linda fellélegezve magára hagyta a kis csapatot, majd mikor már látótávolságon kívül volt, gyorsított a tempón, ugyanis újabb kifakadásra számított Sápítozó kisasszonytól. Megkönnyebbülten, szinte ugrándozva ment le a lépcsőn és tért vissza a pult mögé, hogy egy kis adminisztrációval üsse el az ebédig fennmaradó időt.
Egy óra tájt aztán Betti jelent meg, a hallban szállingózó néhány vendég között.
- Ebédszünet! Ági engedélyezett nekünk fél óra kikapcsolódást, amíg a vendégek ebédelnek. Lejössz a partra? - fordult barátnőjéhez.
- Igen, de előbb megkeresem Márkot - felelte a lány, majd el is indult a szobájuk felé. Feltételezte, hogy barátja már értesült az ajándékba kapott időről, és nem is tévedett. Amint benyitott a szobába, rögtön megpillantotta, ahogy éppen egy törölközőt kotor elő a szekrényből. Nyilván arra készült, hogy fürdik egyet a tóban. Azonban amint meghallotta az ajtó nyílását, egyből megfordult.
- Szóval, - kérdezte csábos mosoly kíséretében - fürdünk egyet?
- Hát, nekem most annyira nincs kedvem vízbe menni, de te nyugodtan menj csak úszni. Én addig elleszek a parton Bettivel - felelte a lány. Márk erre lebiggyesztette ajkait, de a lány engesztelésképp hosszasan megcsókolta. A srác erre elmosolyodott, és viszonozta, jelezve, hogy nem haragszik.
Betti már várta őket a parton, méghozzá bikiniben, így nyilvánvalóvá vált, hogy ő is egy kis úszással akarja eltölteni szabadidejét. Linda pedig nem bánta, mivel így hosszú idő után végre ismét belemerülhetett az oly sok érdekességet tartalmazó, régi naplóba.
"1912. március 15.
Ma lesz a forradalom emlékezetére rendezett bál, amin ismét tökéletesen kell festenem. Azonban most először izgalommal tölt el, hogy mi minden történhet. Vajon ismét láthatom Őt? Talán beszélhetek is vele?
Tudom, hogy megfogadtam, hogy nem foglalkozom vele, és Édesapám is azt mondta, hogy gondoljam át alaposan a döntéseimet, ugyanakkor szavai mögött egy kis biztatást véltem felfedezni. Ettől pedig biztosabb lettem érzéseimben, mint azelőtt.
Különös igyekezettel készülődtem hát, a frizurámra a szokásosnál jóval több gondot fordítottam. Igyekeztem tökéletesen a helyükre igazítani fonataimat. Kivételesen még a ruhámra sem tettem panaszt, amelyet apró, zöld és fehér mintákkal díszített, vörös brokátból varrtak. A kötény természetesen a legszebb hófehér csipkéből készült, köpenyem pedig mélyzöld bársonyból. A nemzeti ünnep tiszteletére, és természetesen Anyám kívánságára öltöttem magamra ezeket a színeket.
A kocsiúton egy szót sem szóltam, annyi izgalommal töltött el a sok kimondatlan lehetőség. Mivel ez egy nemzeti ünnep, egészen bizonyos, hogy Ő ott lesz a többi tiszt között. Ha csak nem esett valami baja. Nem, ilyesmire gondolnom sem szabad. Ott lesz!
Efféle gondolatok között tettük meg azt a néhány percnyi utat, amely a főispán úr házához vezetett. Mikor megérkeztünk, alig mertem levegőt venni, és komoly önfegyelemről tettem tanúságot azzal, hogy egyáltalán volt bátorságom kiszállni, és emelt fővel bevonulni a tisztekkel teli kúriába.
Ahogy az illendőség megkívánta, azonnal köszöntöttem az elém siető házigazdát, és nejét, majd sorra mindenkit, akit volt szerencsém ismerni. Ezután újabb bemutatások következtek, bár akármennyire is restellem, szinte azonnal elfelejtettem a neveket. Nyugtalan pillantásom szüntelenül csak egy szempárt kutatott, de egyelőre sehol nem találtam. Csalódottan fordultam hát vissza a körülöttem elmélyült beszélgetést folytató emberekhez.
Mikor a bejárat felé pillantottam, Anyámat láttam megérkezni, méghozzá Édesapám karján. Ezt a jelenetet figyelve, egy pillanatra a boldogság érzése töltött el. Nem is emlékszem, hogy utoljára mikor láttam őket egymást átkarolva. Édesapám ugyanis igen elfoglalt ember, így aligha van ideje bálokra, és fogadásokra járni. A Haza Ünnepe azonban minden magyar számára a legfontosabb esemény, és ez alól az én szüleim sem kivételek.
Pontban nyolc órakor, amikor már mindenki megérkezett, felállt a zenekar, és a világ legszívszorítóbb hangjait csalogatva elő, eljátszották a Himnuszt. A sokaság pedig teljes odaadással énekelte. Még én is, és közben könnyek szöktek a szemembe. Akárhányszor hallottam ezt a dallamot, újra és újra értelmeztem a szöveget, beleéltem magamat, és átéreztem, hogy mennyire igaz. Ez sohasem fog megváltozni..."
Az olvasásból Márk közeledő hangja zökkentette ki Lindát. Már megint megfeledkezett róla, hogy hol van, annyira lekötötte ez a furcsa kis könyv. Csodálattal töltötte el az ismeretlen lány lebilincselő stílusa. Szinte azt érezte, mintha vele történnének azok a dolgok, melyekről olvasott. Egy másik világba került, átélte a történetet. De itt volt ez a világ is, melyben éppen barátja beszélt hozzá.
- Szia, Édes. Mi jót csinálsz? - kérdezte az említett, miközben csókot nyomott Meli homlokára. Erre a lány összecsukta a naplót, és vállat vonva csak ennyit felelt:
- Csak olvastam. Azt hiszem most már vissza kéne mennünk.
- Igen, már csak öt percünk van. Rohanok is, mert nem kéne vizes hajjal fogadnom a vendégeket - azzal kinyújtotta kezét a lány felé. Linda azonban megrázta a fejét.
- Megvárom Bettit, nehogy kikapjon.
- Tőlem - Márk vállat vont, aztán elindult a szálloda felé. A lány éppen utána akart indulni, mivel érezte, hogy megbánthatta a fiút. Elvégre őt régebb óta ismeri, mint Bettit. Ám ekkor meglátta az emlegetett lányt, amint jön kifelé a vízből, és úgy döntött, hogy mégis megvárja.
Együtt tértek hát vissza a szobáikba, hogy sietősen rendbe szedjék magukat. Márkot már nem találták ott, így mindenki visszatért a munkájához, de közben Linda elhatározta, hogy amint lehet, bocsánatot kér barátjától.
Este hatig megállás nélkül folyt a munka, Ági szokás szerint ide-oda rohangált, Betti egyik szobából a másikba járt, és takarított, Linda pedig a szünet nélkül csörgő telefon után kapkodott.
Hat óra körül kicsit lelassultak a dolgok, de a lányok így is teljesen kifáradtak. Hétkor a Beni jóvoltából felszolgált vacsorát egykettőre befalták, majd kilencig még elvégezték maradék teendőjüket.
Mikor Ági végre kegyesen elbocsátotta őket, zombiként vonszolták el magukat a zuhanyzóig. Míg Linda fürdött, addig Márk laptopozott, Betti pedig a videók rendezgetésével múlatta az időt.
Mivel még mindig nem volt alkalmuk beszélni, amint Linda végzett, egyenesen odasétált a barátjához és az ölébe ült.
- Kérlek ne haragudj, hogy nem veled jöttem vissza délután. Nem akartalak hanyagolni, csak annyira új nekem ez a helyzet. Sose volt barátnőm és most nem tudom, hogy hogy kezeljem. Mármint hogyan osszam fel magam közöttetek. Mondd, hogy megbocsátasz - kérlelte Márkot. A fiú sóhajtva ránézett, majd elmosolyodott.
- Persze, hogy megbocsátok. Még szoknod kell a helyzetet, megértem - mondta a srác, majd megcsókolta.
- Hé, Linda - szólalt meg ekkor Betti, aki az elején még csak úgy tett, mintha nem figyelne rájuk, ám aztán hamar lekötötte figyelmét az egyik videó. - Ez 1912-es. Szerinted a Titanicról készült ez a felvétel, ami túlélte a katasztrófát? - viccelődött. Linda pedig nevetett, de aztán eszébe jutott valami. Ha a naplót a kazetták között találták, talán közük lehet egymáshoz. Ráadásul Bánfalvy Amélia éppen ebben az évben kezdte írni történetét.
- Nézzük meg - szólt izgatottan, és már kereste is a megfelelő DVD-t.
- Amíg te keresed, én szólok Beninek - jelentette be Betti, és választ sem várva kiviharzott a szobából, hogy két perc múlva a főszakáccsal térjen vissza.
- Na, mi olyan sürgős - kérdezte, amint belépett. De aztán el is hallgatott, mert meglátta Márkot. Hallgatása csak egy pillanatig tartott, azután udvariasan kezet nyújtott és bemutatkozott. Márk hasonlóképpen tett, de közben alaposan végigmérte a srácot.
A lányok ebből semmit nem vettek észre, így a figyelem ismét a filmre terelődött. El is kezdték nézni és közben kényelmesen elhelyezkedtek. A kezdő képernyőn egy díszes ruhákba öltözött, vacsorához készülődő társaság volt látható, ahogy helyet foglalnak, beszélgetnek, és koccintanak. Hamarosan tálalták is a vacsorát, és megkezdődött az étkezés. Ám ezt a filmező a jelek szerint nem tartotta elég érdekesnek, mert elsötétült a kép.
Mikor legközelebb kivilágosodott, táncolók színes forgatagát mutatta. Első ránézésre semmi különös nem volt ebben. Csak egy egyszerű bálnak tűnt. De aztán Linda meglátott egy zöld és fehér mintákkal díszített, vörös brokát ruhát és a benne táncoló barna hajú, csillogó szemű lányt. Méghozzá egy katonatiszt karján, akinek igéző, szürke szemei voltak. Bánfalvy Amélia. Végre megtalálta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése