A nap hátralevő részét a lányok a parton töltötték, jégkását ittak és fiúkról csevegtek. Lindát annyira feldobta Márk közeli érkezése, hogy dél körül, amikor többen is elmentek ebédelni, úgy döntött, hogy úszik egyet.
- Jössz te is? - kérdezte Bettit, de ő csak legyintett.
- Nem, nem, menj csak. Én inkább maradok a szexi felsőtesteknél - mutatott a közelben röpiző, izmos srácokra.
- Hát persze! - Linda a szemeit forgatta. - Csak vigyázz, nehogy kiessenek a szemeid vagy összenyálazd magad.
- Naaa!- Betti tettetett felháborodással Lindához vágta az egyik papucsát, aki nevetve elhajolt előle, majd elindult a víz felé.
- Menj csak, ne is lássalak! - szólt még utána barátnője morcosan. Ám csakhamar elfelejtkezett "rosszkedvéről", mivel Beni jelent meg a parton, és egyenesen felé sétált.
- Szia. - A srác leült a másik nyugágyra, amin pár perce még Linda feküdt. - Hol van Meli?
- Helló! Épp most ment el úszni. De én még itt vagyok. - Miközben ezt mondta, kacsintott egyet, amin Beni elnevette magát.
- Értem. Úgy látszik, kénytelen leszek veled beérni - tréfálkozott. - Úgyse tudunk semmit egymásról, pedig már majdnem két hete dolgozunk együtt - váltott komolyabb hangnemre.
- Igazából rólam nincs sok tudnivaló. A Corvinus Egyetemre járok Pesten, néhány barátommal élek együtt egy albérletben, egyébként minden szünetben meglátogatom a szüleimet és a tíz éves öcsémet, akik itt laknak Keszthelyen. Most pedig itt dolgozom, akárcsak Meli és te.
- Elég keményen hangzik. A szüleidtől azért kapsz némi támogatást?
- Ők fizetik a tandíjamat és a bérleti díjat, de nem akarom, hogy ennyi mindent vállaljanak miattam, úgyhogy gondoltam, eljövök dolgozni. Legalább az albérletemet ne nekik kelljen fizetni.
- Értem. És hogy hívják az öcsédet?
- Barnabás. Azt hiszem, hogy nemsokára meglátogat a szüleimmel.
- Tudod már, hogy mikor? - kérdezte kíváncsian Beni.
- Ömm, még nem. Miért?
- Mert úgy tudom, hogy hamarosan az én öcséim is eljönnek. Nagyjából egyidősek a tieddel, és gondoltam, lehet, hogy jól kijönnének.
- Á, szóval neked is van öcséd.
- Igen, kettő, ráadásul ikrek. Fiús család vagyunk.
- Jól van, majd megkérdezem. Na, és nekik mi a nevük?
- Marci és Dani.
Ekkor érkezett meg Melinda. A tűző naptól már félig megszáradt, de a hajából még csöpögött a víz, mire odaért a többiekhez.
- Szia, Beni - köszönt a srácnak, majd barátnőjéhez fordult, miközben elkezdte szárazra törölni a haját. - Miről beszélgettek?
- Arról, hogy az öccseink hamarosan meglátogatnak minket - újságolta vidáman a lány. Linda sóhajtott.
- Mázlisták vagytok, hogy van tesótok. Biztos jó lehet, hogy mindig van valaki, akire számíthattok.
- Igazság szerint én elég ritkán látom őket, és Betti szavaiból ítélve ők is csak néha találkoznak - jegyezte meg Beni sajnálkozva. - Most viszont vissza kell mennem, mert el kell takarítani a maradékokat, aztán nekikezdünk a vacsorának.
- Mi lesz a vacsi? - kérdezte Betti.
- Hortobágyi húsos palacsinta.
- Komolyan? - Linda abbahagyta a haja szárítgatását, és reménykedve nézett Benire. - Az a kedvenc kajám. Bár nem mindenhol csinálják jól. Már több helyen is ettem olyat, amiben gusztustalan volt a hús, meg elrontották a palacsintatésztát. Remélem, hogy ti jól csináljátok.
- Majd meglátod. - Beni kifejezéstelen arca láttán Linda elbizonytalanodott, de a srác már előre mosolygott magában. Sokan dicsérték már meg ezért az ételért, ez volt ugyanis az első, amit még az édesanyjától tanult meg elkészíteni egy családi recept alapján.
Beni tehát visszament a konyhába, a lányok pedig folytatták a beszélgetést.
Hét óra körül aztán kezdett kiürülni a part. A röpis srácok abbahagyták a játékot, a szülők nagy nehezen rávették csemetéiket, hogy jöjjenek ki a vízből, a fagyi-árusok pedig összepakolták az árut. A Nap még viszonylag magasan járt, de már érződött, hogy jön az este. Így Betti és Linda is feltápászkodott, összeszedték cuccaikat, és felsétáltak a szállodába. Vacsora előtt még le akartak zuhanyozni, tehát mindketten a saját szobájukba mentek.
Hét után pár perccel már az asztalnál ültek, és korgó gyomorral nézték, ahogy a pincérek sorra hozzák ki az ételt. A személyzet asztalát ezúttal is Beni intézte, így be is gyűjthette a dicséreteket.
- Hmm, ez isteni! Egyszerűen zseni vagy - áradozott Linda, miután megkóstolta.
- Csak nem egy bókot hallottam? - kérdezte pajkosan Beni.
- Alighanem, ez az volt - mosolygott rá Linda.
- Nos, akkor nagyon köszönöm. Igazán igyekeztem - jegyezte meg a srác. Miután a többi tányért is lerakta a megfelelő helyre, visszament a konyhába. Közben Ági és András összemosolyogtak, mivel ők tervelték ki, hogy Linda kedvenc ételét szolgálják ma fel. Azt remélték, hogy ezzel a főszakács meg tudja lágyítani lányuk szívét, és szemlátomást a tervük sikerrel is járt.
- Szóval, most már nem bánod, hogy ezt a fiatalembert vettük fel Misi helyére? - kérdezte Ági.
- Ami azt illeti, sikerült túltennem magam a dolgon. Egyébként pedig Beni rendes. Beszélgettünk párszor, és azt hiszem, hogy olyan munkatárs, akivel jól ki lehet jönni - válaszolta Linda.
- Ennek őszintén örülök. Nem jó, ha valakinek problémái vannak a kollégáival.
Vacsora után mindenki visszament a szobájába. Mivel még csak nyolc óra volt, Linda úgy döntött, hogy úszik még egyet, így átvette a fürdőruháját, majd a törölközőjével a kezében kiment a szobából. Éppen elindult volna a folyosón, amikor Betti szólt utána.
- Linda! Hova mész? - kérdezte.
- Gondoltam kimegyek, úszom még egyet. Most már biztos senki nincs a parton, és délután olyan jól esett a víz. Miért, mit szeretnél?
- Csak arra gondoltam, hogy megnézhetnénk valamit. De ha úszni akarsz, akkor majd legközelebb.
- Figyelj csak, mi lenne, ha húsz perc múlva találkoznánk a szobámban. Addigra visszaérek, és akkor megnézhetünk egy filmet - vetette fel az ötletet a lány.
- Rendben - egyezett bele Betti. - Akkor fél kilenckor a szobádban. Na, menj. De vigyázz magadra. Nehogy megfulladj nekem, még a végén egyedül maradok a melóval.
- Mindjárt gondoltam, hogy nem miattam aggódsz. - Érdekes mód, Bettivel mindig olyan könnyen vette a poénokat. Kétségtelen, hogy igazi barátnőre talált a lányban.
*
Az elkövetkezendő három napban -a hétvégére való tekintettel- nem igen volt idejük lustálkodni. A szállót ellepték a vendégek, a strandok dugig voltak rohangászó és sikoltozó gyerekkel és mintha még az árusok száma is megkétszereződött volna. Nyilván mindenki ígéretesnek találta a hatalmas tömeg fagyi- és limonádémániáját.
Reggel héttől este kilencig mindenki talpon volt, és végezte a munkáját, éppen ezért Lindának se videónézésre, se naplóolvasásra nem volt ideje. Mikor este végre visszamehetett a szobájába, már annyira fáradt volt, hogy zuhanyzás után egyből bezuhant az ágyba, és mély álomba merült.
Vasárnap kicsit korábban végeztek a munkával, mert akik csak hétvégére jöttek nyaralni, azok hat óra tájt elindultak, hogy pár napra búcsút intsenek a nyaralásnak, és visszatérjenek dolgozni. Így csak azok a vendégek maradtak, akiknek annyi szabadidejük volt, hogy akár az egész nyarat a Balatonnál tölthették.
Vacsora után Betti úgy döntött, hogy felhívja a szüleit, így elvonult a szobájába, Linda pedig végre folytathatta a napló olvasását.
"1912. március 1.
Az elmúlt napokban rengeteget gondoltam arra a fiatalemberre, de egyik gondolatom sem volt olyasmi, amit leírhattam volna. Hiszen csupán egy percre láttam, semmit nem tudok róla. Bár ez nem rajtam múlik. Sajnos azonban anyám elvárja, hogy úri hölgyhöz méltóan viselkedjek, és ha csak megemlíteném neki, hogy (az ő szavaival élve) szemet vetettem egy katonára, nagyon dühös lenne rám. Bezárna a szobámba, és csak akkor engedne ki, amikor az esküvőmre mennék az általa kiválasztott vőlegényemmel.
Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Az eszem tudja, hogy az ilyen férfival való házasságot rossz szemmel néznék a szüleim (különösen anyám), de a szívem arra késztet, hogy harcoljak magamért. Meg kell őt ismernem, és meg kell győznöm a szüleimet, hogy egyedül én vagyok felelős a boldogságomért. Persze tudom, hogy anyám mit mondana erre. Azt mondaná, hogy ilyen fiatalon még fogalmam sincs, hogy mit akarok, és mire olyan idős leszek, hogy tudni fogom, addigra már úgysem fog számítani. Ezért kell a tapasztaltabb, bölcsebb emberekre bíznom a jövőm elrendezését. De én nem bízom bennük, és adott esetben ki fogom kosarazni azt a férfit, akit ő szán nekem.
Atyám és anyám tisztelik egymást, de én látom, hogy köztük nincs szeretet, és nem tudom megérteni, hogy ez nekik hogy lehet elég. Vagy talán azért nem akarja anyám hogy boldog legyek, mert ő sem lehetett az? Nem, nem szabad ezt gondolnom, hiszen a gyermeke vagyok. Nem lenne képes ilyen önzésre, én pedig nem lehetek tiszteletlen vele szemben, hogy ilyesmiken jár az eszem. El kell felejtenem az egészet, bíznom kell anyám ítéletében.
Úgy döntöttem, inkább sétálok egyet, hátha attól jobb kedvre derülök. A Nap gyönyörűen sütött, amitől a februári hó nagy része már elolvadt, ám a szél még hidegen fújt, úgyhogy feltettem a kalapomat, magamra terítettem a szőrmeköpenyemet és kesztyűt húztam. Mivel kíséret nélkül sehová nem mehettem, csengettem Annának, hogy kísérjen el. Egészen megkedveltem ezt a lányt. Mindig kedvesen szólt hozzám, és éreztem, nem csak azon okból, hogy a környék legtehetősebb birtokán szolgál. Mintha megértette volna a helyzetemet, bár soha egy szóval sem említettem, hogy boldogtalan vagyok.
Közvetlenül a part mellett tilos volt sétálnom, nehogy sáros legyen a szoknyám és a csizmám. Ezért csak távolról figyeltem a hullámzó vizet. Nemsokára lépteket hallottam magam mögött, így megfordultam. Édesapám érkezett mellém, aki a tisztekkel utazott ide a fővárosból, hogy egy kis időt tölthessen a családjával.
- Jó reggelt kívánok, Papa! - mondtam mosolyogva. Atyám mindig is elnézőbb volt velem, így érthető, hogy jobban kedveltem az ő társaságát.
- Jó reggelt, Leányom! Ugyan mi késztetett arra, hogy ilyen korai órán kijöjj a partra? - kérdezte kedvesen.
- Szükségem volt egy kis friss levegőre.
- Csak nincs valami probléma? - kérdezte sokat sejtően. Lehetséges, hogy látta, mint néztem arra a fiatalemberre? Hisz édesapámnak mindig is jó szeme volt, ha rólam volt szó. Ám a következő pillanatban meg is válaszolta kimondatlan kérdésemet. - Jól fontold meg kislányom, hogy mit teszel. Néha az embernek vannak olyan gondolatai, amikről azt hiszi, hogy a számára helyes utat mutatják, de a döntéseinken nem tudunk változtatni. Néha jobban járunk, ha az idősebbekre hallgatunk. Tedd hát ezt te is. - Nem parancsolta, még csak nem is volt szigorú a hangja, de azt éreztem, mintha egy részét elhallgatta volna annak, amit mondani akart. Ezt azonban már nem tudtam tőle megkérdezni, mert homlokon csókolt, majd folytatta útját.
Magamban százszor végiggondoltam a beszélgetésünket, de nem nyert több értelmet, mint elsőre. Annyira elméláztam a szavain, hogy észre sem vettem, hogy néhány méterre állok csupán a víztől, és Anna szólongat.
- Kisasszony kérem, az édesanyja szigorúan megbízott azzal, nehogy a víz közelébe engedjem Önt. - Esdeklően nézett rám, mivel attól félt, hogy anyám őt fogja hibáztatni, így gyorsan megfordultam, hogy visszatérjek az útra, ám legnagyobb meglepetésemre majdnem nekiütköztem egy fiatal hölgynek. Éppen a sálját próbálta elkapni, amit minden bizonnyal lefújt a nyakáról a szél.
- Ó, ne haragudjon, ügyetlen voltam - mondtam udvariasan.
- Ugyan, Ön ne haragudjon, nekem kellett volna jobban ügyelnem. - szabadkozott, miután végre elkapta az említett ruhadarabot.
- A nevem Bánfalvy Amélia. Hát az Öné? - kérdeztem udvarias főhajtás kíséretében.
- Gaál Rozália. Nagyon örvendek - válaszolta, miközben ő is fejet hajtott.
- Hasonlóképpen..."
Lindát a mobiltelefonja csörgése szakította félbe az olvasásban. Márk volt az. Ez azt jelenti, hogy megérkezett...
Az elmúlt napokban rengeteget gondoltam arra a fiatalemberre, de egyik gondolatom sem volt olyasmi, amit leírhattam volna. Hiszen csupán egy percre láttam, semmit nem tudok róla. Bár ez nem rajtam múlik. Sajnos azonban anyám elvárja, hogy úri hölgyhöz méltóan viselkedjek, és ha csak megemlíteném neki, hogy (az ő szavaival élve) szemet vetettem egy katonára, nagyon dühös lenne rám. Bezárna a szobámba, és csak akkor engedne ki, amikor az esküvőmre mennék az általa kiválasztott vőlegényemmel.
Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Az eszem tudja, hogy az ilyen férfival való házasságot rossz szemmel néznék a szüleim (különösen anyám), de a szívem arra késztet, hogy harcoljak magamért. Meg kell őt ismernem, és meg kell győznöm a szüleimet, hogy egyedül én vagyok felelős a boldogságomért. Persze tudom, hogy anyám mit mondana erre. Azt mondaná, hogy ilyen fiatalon még fogalmam sincs, hogy mit akarok, és mire olyan idős leszek, hogy tudni fogom, addigra már úgysem fog számítani. Ezért kell a tapasztaltabb, bölcsebb emberekre bíznom a jövőm elrendezését. De én nem bízom bennük, és adott esetben ki fogom kosarazni azt a férfit, akit ő szán nekem.
Atyám és anyám tisztelik egymást, de én látom, hogy köztük nincs szeretet, és nem tudom megérteni, hogy ez nekik hogy lehet elég. Vagy talán azért nem akarja anyám hogy boldog legyek, mert ő sem lehetett az? Nem, nem szabad ezt gondolnom, hiszen a gyermeke vagyok. Nem lenne képes ilyen önzésre, én pedig nem lehetek tiszteletlen vele szemben, hogy ilyesmiken jár az eszem. El kell felejtenem az egészet, bíznom kell anyám ítéletében.
Úgy döntöttem, inkább sétálok egyet, hátha attól jobb kedvre derülök. A Nap gyönyörűen sütött, amitől a februári hó nagy része már elolvadt, ám a szél még hidegen fújt, úgyhogy feltettem a kalapomat, magamra terítettem a szőrmeköpenyemet és kesztyűt húztam. Mivel kíséret nélkül sehová nem mehettem, csengettem Annának, hogy kísérjen el. Egészen megkedveltem ezt a lányt. Mindig kedvesen szólt hozzám, és éreztem, nem csak azon okból, hogy a környék legtehetősebb birtokán szolgál. Mintha megértette volna a helyzetemet, bár soha egy szóval sem említettem, hogy boldogtalan vagyok.
Közvetlenül a part mellett tilos volt sétálnom, nehogy sáros legyen a szoknyám és a csizmám. Ezért csak távolról figyeltem a hullámzó vizet. Nemsokára lépteket hallottam magam mögött, így megfordultam. Édesapám érkezett mellém, aki a tisztekkel utazott ide a fővárosból, hogy egy kis időt tölthessen a családjával.
- Jó reggelt kívánok, Papa! - mondtam mosolyogva. Atyám mindig is elnézőbb volt velem, így érthető, hogy jobban kedveltem az ő társaságát.
- Jó reggelt, Leányom! Ugyan mi késztetett arra, hogy ilyen korai órán kijöjj a partra? - kérdezte kedvesen.
- Szükségem volt egy kis friss levegőre.
- Csak nincs valami probléma? - kérdezte sokat sejtően. Lehetséges, hogy látta, mint néztem arra a fiatalemberre? Hisz édesapámnak mindig is jó szeme volt, ha rólam volt szó. Ám a következő pillanatban meg is válaszolta kimondatlan kérdésemet. - Jól fontold meg kislányom, hogy mit teszel. Néha az embernek vannak olyan gondolatai, amikről azt hiszi, hogy a számára helyes utat mutatják, de a döntéseinken nem tudunk változtatni. Néha jobban járunk, ha az idősebbekre hallgatunk. Tedd hát ezt te is. - Nem parancsolta, még csak nem is volt szigorú a hangja, de azt éreztem, mintha egy részét elhallgatta volna annak, amit mondani akart. Ezt azonban már nem tudtam tőle megkérdezni, mert homlokon csókolt, majd folytatta útját.
Magamban százszor végiggondoltam a beszélgetésünket, de nem nyert több értelmet, mint elsőre. Annyira elméláztam a szavain, hogy észre sem vettem, hogy néhány méterre állok csupán a víztől, és Anna szólongat.
- Kisasszony kérem, az édesanyja szigorúan megbízott azzal, nehogy a víz közelébe engedjem Önt. - Esdeklően nézett rám, mivel attól félt, hogy anyám őt fogja hibáztatni, így gyorsan megfordultam, hogy visszatérjek az útra, ám legnagyobb meglepetésemre majdnem nekiütköztem egy fiatal hölgynek. Éppen a sálját próbálta elkapni, amit minden bizonnyal lefújt a nyakáról a szél.
- Ó, ne haragudjon, ügyetlen voltam - mondtam udvariasan.
- Ugyan, Ön ne haragudjon, nekem kellett volna jobban ügyelnem. - szabadkozott, miután végre elkapta az említett ruhadarabot.
- A nevem Bánfalvy Amélia. Hát az Öné? - kérdeztem udvarias főhajtás kíséretében.
- Gaál Rozália. Nagyon örvendek - válaszolta, miközben ő is fejet hajtott.
- Hasonlóképpen..."
Lindát a mobiltelefonja csörgése szakította félbe az olvasásban. Márk volt az. Ez azt jelenti, hogy megérkezett...
Sziasztok! :) Bocsi, hogy egy egész hetet csúsztam, csak a vizsgámat tudom mentségemül hozni, de kárpótlásul megpróbáltam hosszú fejezetet írni. :D
VálaszTörlés