3. fejezet

 Mire Betti kerített a recepcióról egy levélvágó kést, hosszú percek teltek el, melyek Melinda figyelmét és kíváncsiságát is egyre jobban a dobozra irányították. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az új lány végre visszaért hozzá:

- Hála az égnek, már tűkön ültem! – csapta össze izgatottan két tenyerét. Betti ezt hallva szemöldökét ráncolva fordult felé.

- Azt hittem, nem akarod megnézni, mi van benne – húzta piszkálódó mosolyra a száját, s Linda onnantól kezdve már tudta, hogy ez a mosoly lesz az, ami a rossz napjain is fel fogja őt vidítani.

- Ne csigázz már! – kérte színlelt szenvedéssel, mire a lány kacagva leguggolt a földre, és elkezdte körbevágni a doboz tetejét a cellux bevonta részén. Szörnyű hangja volt az ősrégi ragasztónak, amint pattogva elszakadt a késnek köszönhetően, de Betti igyekezett minél gyorsabban csinálni. Egyrészt, hogy ne fájduljon meg a fejük a csikorgó zajban, másrészt, a kíváncsiságuk is fűtötte őket.

- Azt hiszem, kész! – jelentette ki büszkén a lány, s erre Melinda is letérdelt mellé, hogy egyszerre kinyithassák a dobozt, meglesve a benne lapuló „titkos” kis ereklyéket.

- Háromra… - számolt vissza Linda, és látva Betti beleegyező bólintását, folytatta: - Egy… kettő… - az utolsó előtt nagy levegőt vett, mintha életbevágóan fontos dolog előtt állna. Hirtelen nem is tudta, miért érdekli annyira az az ócska doboz, elvégre, más tulajdona, vagy legalábbis volt, amiben nekik nem illene turkálni. Mi van, ha valaki még keresni fogja, s egy nap váratlanul beállít érte? - …három! – végül kíváncsisága győzött. Együttes mozdulattal tépték fel a barna karton tetejét, s izgatottan fölé hajoltak. Régi videókazetták tömkelege hevert a dobozban, melyekre gyöngybetűkkel rá volt írva, mit tartalmaznak.

- Az első bál? – olvasta fel Betti az első kazetta címét, ami a keze ügyébe került. – Mi a csuda ez? – kérdezte, s újdonsült barátnője felé fordult, mintha tőle várná a választ. Melinda akkor éppen a „Szálloda megnyitó” feliratú videót forgatta a kezében.

- Fogalmam sincs, de érdekesnek tűnnek – állapította meg. Az, hogy ilyen régi darabokkal volt dolguk, tovább tetőzte a lányok kíváncsiságát, pláne, hogy nem tudták elképzelni, honnan kerülhettek ide a filmek, s ki volt a gazdájuk.

- Szerintem olyan ősrégi eszközt nem találunk már, ami ezeket lejátssza, de a városban van egy hely, ahol ezeket át tudják konvertálni DVD lemezre. Idejövet láttam a kocsiból a boltot – magyarázta a lány, s nagy, barna szemeit várakozóan Lindára emelte, aki mosolyra húzva a száját, bólintott.

- Remek ötlet! – nyújtotta át az egész dobozt Bettinek, aki megilletődve vette azt át.

- Ööö… most azonnal kell? – kérdezte, miközben mindketten feltápászkodtak a földről. Ruhájuk szerencsére nem volt koszos, pedig azt gondolták, az ódon helyiség minden négyzetcentiméterében porcicák laknak, akik arra várnak, hogy kedvenc darabjaikat befeketítsék.

- Minél előbb! – bólintott Melinda. – Én kiviszem ezt a néhány dobozt egyedül a pincéből, hogy üres legyen, te pedig elmehetnél abba az üzletbe – javasolta, amiben végül meg is állapodtak. Percek múlva Linda egyedül maradt lent, így elkezdett tenni-venni a kacatok között. Azokat, amikről úgy gondolta, hasznosíthatóak még a szállodában, egy nagyobb dobozba tette: néhány régi, kézzel írt dokumentumot az előző szálloda igazgatóktól, egy antik fényképezőgépet, pár elsárgult fotót és még egy-két viszonylag jó állapotban levő díszpárnát. Éppen ki akarta vinni őket, ám amikor a felfelé vezető lépcsőhöz ért, összeütközött a szembejövő Benjáminnal.

- Hoppá, elnézést kérek! – sietett azonnal Melinda segítségére a fiú, a súlyos kartonrakomány ugyanis majdnem kicsúszott a kezéből.

- Semmi gond, legalább nem esett le – válaszolta kissé mogorván a lány, de meg is bánta. Nem akart illetlenül viselkedni egy olyan valakivel, akivel egész nyáron együtt fog dolgozni. Benjámin nem tehetett róla, hogy rossz időben rossz helyre csöppent – legalábbis Linda olvasatában. Ha nem Misi után kerül ide, talán semmi baj nem lett volna vele.

- Sajnálom, ha valamivel akaratomon kívül is megbántottalak – mondta őszintén a fiú, mire a lánynak némi lelkiismeret furdalása támadt az előbbi hanghordozása miatt.

- Dehogy, nem tettél semmi rosszat, csak nem vagyok éppen napsütéses kedvemben – rögtön kedvesebb lett vele. Még egy laza mosolyt is megeresztett, először, mióta találkozott a fiúval. Ezután visszament a pincébe, hogy felvegyen ő is egy dobozt, elvégre, hogy néz az ki, hogy tétlenül ácsorog?

- Megoldható a probléma, vagy reménytelen a helyzet? – puhatolózott finoman, s immár sokkal bátrabban a srác, mikor észrevette, hogy Melinda némileg megenyhült iránta. Miközben a válaszra várt, felindultak a lépcsőn. Mindkettejük cipelt valamit, így nem érezték magukat haszontalannak.

- A „helyzet” két hét múlva megoldja saját magát – felelte neki rejtélyesen a lány. Természetesen itt Márkra gondolt, de nem akart előhozakodni a témával, mert félt, hogy ha elmeséli, mennyire hiányzik neki, rosszabb kedve lesz tőle.

- Értem – Benjámin jó fiú módjára nem is kérdezett többet. Tudta, hogy valószínűleg mi állhat az ügy hátterében, és annyira még nem ismerték egymást, hogy elcsevegjenek ilyen dolgokról.

 Azt a dobozt, amelyikben a még hasznos tárgyak voltak, a fiú elvitte Andrásnak, aki majd bizonyára eldönti, hová célszerű őket elhelyezni. A másikat Linda a kukákhoz vitte. Holnap jön a szemetes, és elszállítja majd a kacatokat a többi lim-lommal együtt. Ezután Ági kérésére még visszamentek a pincébe kezükben seprűvel, lapáttal és felmosóval, hogy kitakarítsák azt. Fárasztó munkának tűnt, de annak a másfél órának, melyet lent töltöttek, meg is lett az eredménye. Amellett ugyanis, hogy makulátlanra sikálták a helyiség minden egyes részlegét, még beszélgetni is tudtak valamennyit, így jobban megismerték a másikat:

- Még jó, hogy nem édesapámra ütöttem – szólalt meg egyszer csak Benjámin. Éppen pókhálótlanított, míg a lány sepregette a földet.

- Hogy érted ezt? – kérdezte Linda. Csak udvariasságból kérdezett vissza, egyébként nem lett volna sok kedve beszélgetni. 

- Allergiás a porra. Azt hiszem, ez a hely nem lenne a mennyország neki – humorizált a srác, ami viszont mosolygásra késztette Melindát, és egyben felkeltette a családja felé irányuló érdeklődését.

- Szóval, kiköpött anyukád vagy? – kíváncsiskodott, amit Benjámin jó jelnek vett.

- Azért nem mindenben – felelte. – Külsőre nagyon hasonlítok rá, és sok tehetségemet tőle örököltem – vallotta be.

- Ő is szeret főzni? - Linda szeme előtt máris megjelent a kép, ahogyan a fiú anyjával szakácskodik fehér kis kötényben. Az elképzelt szituáció szélesebbre húzta vigyorát az arcán.

- Főzni kevésbé, de irtó jól énekel – árulta el, Melinda kezében pedig egy pillanatra megállt a seprű. Énekelni? Jól hallotta?

- Akkor te is szeretsz énekelni? – érdeklődött egyre nyíltabban.

- Nagyon – bólintott a fiú, s közben segített a lapáttal felszedni a szemetet a földről, hogy aztán összegyűjtsék egy fekete zsákba. – Nem ér nevetni, de néhány éve felvettem egy albumot. Néhány ismert számot énekeltem fel újra, kicsit sajátosabb stílusban, de van egy saját magam által írt dal is rajta – Lindát teljes mértékben elkápráztatta, amit hallott. Nem elég, hogy ilyen fiatal, jól főz, de még elmehetne énekesnek is?

- Ez egyáltalán nem nevetséges – nyugtatta meg őt a lány, majd körülnézett, és megállapította, hogy végeztek a pince rendbetételével. – Én is imádok énekelni, csak hangom nincs hozzá – árulta el. Akkor már felfelé tartottak a lépcsőkön.

- Sokan vannak így vele – nevetett Beni a poénra reagálva. – Te is zuhany alatt csinálod? – kérdezte aztán egy perc múlva, mire Melinda meglepetten megállt, és összeráncolt szemöldökkel ránézett.

- Tessék? – teljesen elképedt. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai valahová Márk felé, és most, hogy visszazökkent, már nem értette, miről folyik a szó, de eléggé félreérthetően hangzott, amivel a srác előrukkolt. Ez aztán neki is leesett, mert eléggé elpirult, s zavarában beletúrt dús, barna hajkoronájába.

- Ööö… úgy értem, az éneklést… zuhany alatt szoktad, nem? – ismételte meg a kérdést, ezúttal kibővítve, hogy egyértelmű legyen.

- Ó, persze, az éneklés – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a lány száját. – Igen, többnyire ott, de van, hogy a kocsiban, amikor szól a rádió – válaszolta, Beni pedig még mindig kissé zavartan, bólintott.

- Jó, hogy ezt megtárgyaltuk! – csapta össze két tenyerét, csak hogy ne lógjanak mellette a kezei bénán, mint egy rongybabának. – Most vissza kell mennem dolgozni a konyhára. Még biztosan találkozunk! – intett egy utolsót a lánynak, majd egy perc múlva már el is tűnt a szeme elől.

- Az bizony elkerülhetetlen… - állapította meg Linda, csak úgy magában, miután meggyőződött róla, hogy egyedül van.  Egy fokkal javult a helyzet, ami Benit illette, de még nem érezte puszi-pajtásának a fiút. Betti viszont annál inkább, mert amikor visszaért az üzletből, egy ósdi kötésű könyvvel a kezében, folyamatosan arról beszélt, mennyire helyes és aranyos az új szakács.

- Egyszerűen elveszek azokban a nagy, barna szemeiben! – ehhez hasonló mondatok hagyták el vágyakozó sóhaj kíséretében Betti száját, amit Melinda egy rövid idő után megelégelt.

- Akkor menj, és vessz el vele, csak kérlek, ne zengj dicshimnuszt róla! – tette össze két kezét, könyörgően. Barátnője ezt látva felnevetett, de megtette, amit kértek tőle, és többet nem hozta szóba Benit. - Egyébként mi az ott a kezedben? – mutatott Meli a réginek tűnő könyvre, amiről el is feledkeztek az elmélyedt beszélgetés során. Jól megérdemelt pihenőjüket töltötték a bár teraszán, egy kétszemélyes asztalnál.

- Ó, majdnem elfelejtettem! – tette a kötetet óvatosan a hideg fémre ügyelve, nehogy kiborítsa valamelyikük narancslevét. – Ez a doboz legalján volt. Itt még nem vettem észre, mert betemették a kazetták, de az üzletben ráakadtam. Egy napló, méghozzá nagyon régi, és tele van írva – tájékoztatta barátnőjét, aki kíváncsian vette kezébe a sötétbarna bőrkötéssel bevont irományt. Végigsimított a kemény gerincen, melyről már jócskán lepattogzott a festék, s itt-ott be is szakadozott a borító.

- Hogy kerülhetett ez ide? – kérdezte továbbra is a könyvet pásztázva szemeivel.

- Nem tudom – felelte Betti túl sok érdeklődést nem mutatva a dolog iránt. – Na, én visszafurikázok az üzletbe, mostanra már biztos átvették a felvételeket – jelentette ki, majd miután látta, hogy Linda nem igazán figyel rá, mosolyogva feltápászkodott a székről, és elindult a kocsija felé.

 Melinda eközben óvatosan nyitotta ki a naplót, mintha attól tartana, baja esik, vagy szétporlad a kezében ez az antik, rejtélyes tárgy, mely egykor valaki becses tulajdona volt. A lapjai, ahogyan arra számítani lehetett, el voltak sárgulva, de a fekete tintával írt, dőlt írást még így is szépen ki lehetett venni. Az első lapon egy név állt csupán, mellette egy dátummal és egy elgondolkodtató idézettel:

„Bánfalvy Amélia, 1912. február 3.

Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.”