20. fejezet

Már megint késtem egy egész hetet. Tudom, és nagyon restellem. Remélem a rész egy kicsit kárpótol Titeket. Bár nem lett olyan hosszú, mint az előző, azért cselekmény van benne bőven, és talán ebben a fejezetben van az eddigi legkevésbé drámai naplórészlet. Úgyhogy jó szórakozást kívánok az olvasáshoz! :)

"2012. július 21.

Amikor az idős hölgy említette, hogy Amélia az ő nagymamája, teljesen lesokkolódtam. El sem mertem hinni, hogy éppen őt sodorta utamba az élet. Különös véletlen, azt meg kell hagyni.

 Amint magamhoz tértem döbbenetemből, megkértem, hogy meséljen még a családjáról. Figyelmesen ittam minden szavát, és próbáltam összeilleszteni az újonnan megszerzett információkat a napló tartalmával - melyet kérésére készségesen meg is mutattam. Jól esett, hogy végre valakivel beszélhettem róla, Benin kívül persze. Ráadásul olyasvalakivel, aki spekulációk helyett a színtiszta igazságot tudja elmesélni.

 Megtudtam például, hogy Amélia szenvedése koránt sem ért véget azzal, hogy a szerelme "elhagyta". Ezt maga Amélia is alátámasztotta saját írásaival. De azért egy kis boldogság neki is kijutott:

"1912. július 17.

Két héttel a parti után, még mindig élénken élnek emlékezetemben Szabolcs édes szavai és könyörgő tekintete. A szívem szakad meg, hogy nem lehetek az övé, de most már nem tehetek semmit. Elígérkeztem egy fiatalembernek, ezek után nem illendő más férfiak után néznem.

 Azonban ma délelőtt meglepő hírt kaptam. Éppen készültem felfrissíteni magamat egy kis sétával, amikor megérkezett a vőlegényem. Kissé zavart volt, és kezdetben csak fel-alá járkált a szobában. Végül engedélyt kért, hogy velem tarthasson. Így hát magamra terítettem a kendőmet, feltűztem a kalapomat és magamhoz vettem egy csipkeernyőt.

 Arcomat a Nap felé fordítva élveztem, ahogy sugarai a langyos szellővel keveredve lágyan cirógatják orcámat. Mikor azonban Endre megtörte a csendet, felé pillantottam.

- Drága Amélia! - Amint rászánta magát a beszédre, megállt, így én is ezt tettem. - Nem lesz könnyű elmondanom, amiért ma  idejöttem - folytatta -, és meg kell kérnem, hogy legyen türelmes és megértő.

- Megígérem, hogy így teszek - válaszoltam udvariasan.

- Ön bizonyára tudja, hogy milyen fontos pozíciót tölt be édesapám, s ezáltal jómagam. Tegnap sajnos egy váratlan, és nem éppen kellemes hírt közöltek velem. Nos, kötelességeim a fővárosba szólítanak két nap múlva, mégpedig nem kevesebb, mint két évre. Sokat őrlődtem ezen a dolgon, ám sajnos nem tehetek semmit a maradás érdekében. Ama elhatározásra jutottam hát, hogy tisztelettel megkérem kegyedet, halasszuk el a menyegzőnket. Nem vonom vissza kérésemet, hogy legyen a hitvesem, mindazonáltal amennyiben ez idő alatt valaki másnak adná a szívét, úgy megígérem, hogy nem állok boldogságának útjába.

 Elhallgatott, s csupán arra várt, hogy szóljak valamit. Ám én a döbbenet és a remény apró szikrája miatt képtelen voltam megszólalni.

- Amélia, kérem, mondjon valamit! - Endre aggódva fürkészte az arcomat, így hát összeszedtem magamat, és rendeztem vonásaimat.

- Kedves Endre, Ön igazán nagylelkű és figyelmes. Nagyra értékelem az önfeláldozását. Tegye, amit tennie kell - tettem még hozzá néhány pillanat habozás után. Nem volt szívem megmondani, hogy saját akaratomból soha nem is egyeztem volna bele a házasságba. Láttam rajta, hogy ő valóban táplál irántam érzelmeket. Nem akartam tehát azzal megsérteni, hogy a bizonytalanságot választom helyette, mivel annak igen csekély a valószínűsége, hogy Szabolcs felbontja az eljegyzését.

 A remény halovány szikrája még megmaradt a lelkemben, éppen ezért nem tettem ígéretet, hogy két teljes esztendőt várni fogok rá. Ezt ő is érzékelhette, és ha nem is tette boldoggá, azt hiszem, elfogadta.

- Lekötelez, hogy ilyen megértéssel fogadta, és higgadtan kezeli ezt a helyzetet. - Ha meg is bántottam, nem mutatta. Ugyanolyan kifogástalanul viselkedett, mint általában. Udvariasan a karját nyújtotta, úgy sétáltunk tovább a part felé."

"1912. július 20.

Endre elment. Ma délelőtt hajtott el kocsija a birtokunkról, miután búcsút vett tőlem, és biztosított, hogy akármi is történjék, ő mindig támaszom lesz.

 Az elmúlt két napban sok időt töltöttünk együtt. Hosszú sétákat tettünk, közben beszélgettünk és egyre jobban megismertük egymást. Be kell vallanom, hogy igencsak megkedveltem ezt a jószívű, önzetlen és olykor humoros fiatalembert. Bár szívem még mindig Szabolcsért dobog.

 A Gaál család ma meghívott teára, hogy egy kicsit jobban összeismerkedjünk, na meg, hogy kölcsönösen kifejezhessük fájdalmunkat, amiért Endre úrfi oly hosszú időre búcsút vett a gyönyörű vidéktől.

 Mikor megérkeztem, csak a Gaál házaspár fogadott. Mint tudatták velem, Rozália éppen a hátsó kertben tárgyalt valamiről a vőlegényével. Szabolcs tehát itt van. A szívem hatalmasat dobbant erre a gondolatra.

 Leendő anyósom úgy határozott, hogy kövessük példájukat és csatlakozzunk hozzájuk a friss levegőn. Helyet foglaltunk a kerti asztalnál, majd azonnal kérdezősködni kezdtek. Én pedig a legnagyobb tisztelettel válaszoltam, ám közben a szemem sarkából láttam, hogy Rozália felpattan, és sietősen távozik a házba, miközben próbálja elrejteni kicsorduló könnyeit.

 Szabolcs jóval ráérősebben követte a példáját, és lassan odasétált hozzánk.

- Mondja, drága fiatalúr, mégis mi lelte a leányomat? - kérdezte Gaál József értetlenül.

- Elnézését kérem, Uram, de nem áll módomban feleségül venni az Ön lányát. Ősszel vissza kell térnem a seregbe, és Rozália kisasszony nem tarthat velem. Nem engedhetem, hogy elszakadjon hőn szeretett otthonától, így szíves engedelmével felbontom az eljegyzésünket. Kívánom a Kisasszonynak, hogy találja meg a boldogságot egy hozzá illő férfi oldalán. - József úr csak tátogni tudott, majd úgy döntött, hogy a lánya után siet, és megpróbál többet megtudni az esetről. - Szép napot a hölgyeknek! - biccentett Szabolcs, miközben mélyen a szemembe nézett, mintha üzenni akarna valamit, majd ő is távozott, ám az ellenkező irányba. Még most sem tudom elhinni, ami történt. Lehet ekkora szerencsém? Lehetséges, hogy minket mégis egymásnak szánt a sors?"

Végre! Szegény Liának már jócskán kijutott a rosszból, most viszont minden jel arra mutat, hogy mégis volt közös életük Szabolccsal. Már csak egyet nem értek. Akkor a férjezett neve miért Gaálné? Az idős hölgy határozottan ezt mondta. Gaál Endréné Bánfalvy Amélia. Ezt még ki kell derítenem. Szerencsére a néni bármikor szívesen mesél, és mindig ugyanabban az időpontban sétáltatja a kutyusát. Lehet, hogy hamarosan ismét felkeresem. "

Linda nyugodt lélekkel tette párnája alá a naplókat, és hosszú ideje most először egy kis mosollyal az arcán aludt el.

 A következő néhány napban nem igen volt ideje az olvasásra, bár furdalta az oldalát a kíváncsiság. De nyár közepe lévén elárasztották a szállodát a vendégek. Ráadásul még arra is akart szánni időt, hogy Bettivel rendezze a dolgokat.

 Erre végül egyik ebédszünetben került sor, amikor Benivel együtt mentek az étkezőbe - ami mostanában elég gyakran előfordult, ugyanis Beni csak részmunkaidőben dolgozott, és augusztus 1-én hivatalosan is megszűnik a munkaviszonya. Akkor veszi át Luca a helyét, mint állandó séf. - Éppen végeztek a levessel, amikor Betti jelent meg mellettük a saját ebédjével.

- Hali. Leülhetek? - kérdezte bizonytalanul. Beni kérdőn nézett Melire, aki szintén nem túl meggyőzően, de igennel válaszolt. Valójában zavarban volt, és szégyellte is magát egy kicsit.

 Amint Betti helyet foglalt, Beni sürgősen elsietett a konyhába, hogy megnézze mi történt, ugyanis éppen a legjobb pillanatban hangos csörömpölés hallatszott. Nem is bánta, hogy van ürügye magukra hagyni a lányokat. Szerette volna, ha újra olyan jóban vannak, és jókat szórakoznak hárman, mint nyár elején.

 Közben a két lány csendben folytatta az evést. Egyikük sem tudta, hogy mit kéne mondania. Végül Linda erőt vett magán, és felpillantott.

- Nézd Betti, nagyon sajnálom ezt az egész hülye helyzetet amibe kerültünk, és persze, hogy akkora bunkó, idióta, önző, szemétláda dög voltam.

- Sok lesz ennyi jelző, nem gondolod? - kérdezte halvány mosollyal az arcán Betti. Aztán elkomolyodva sóhajtott egy nagyot. - Nem csak te voltál hülye. Mármint biztos én is rosszkor voltam rossz helyen, de nem is toleráltam kellőképp a dolgokat. A helyzetet tekintve jogos, hogy az egész világra haragudtál.

- Jaj, kérlek, csak ne mentegess, és eszedbe ne jusson magadat hibáztatni. Akármilyen is az ember magánélete, nem gyalogolhat keresztül az egész emberiségen, pláne nem a legjobb barátain. Borzalmas ember vagyok. Azért is, hogy eddig húztam a bocsánatkérést. - Meli teljes letargiába készült esni, és ezt Betti is látta. Hogy elejét vegye, felállt és megkerülte az asztalt.

- Na gyere ide, te szemétláda dög. Felejtsük el az egészet, jó? - kérdezte, azzal megölelte legjobb barátnőjét. Linda pedig bólintott egy aprót, és viszonozta az ölelést. Végre ismét szent volt a béke közöttük.

 Betti visszaült a helyére, hogy befejezze az ebédet, de közben a szája szélét harapdálva gondolataiba mélyedt.

- Min töröd ennyire a fejed? - kérdezte kíváncsian Meli. Az említett erre kérdőn nézett rá.

- Nem is tudom, hogy jó ötlet e, ha most mondom el... A fenébe is,  legjobb barátnőm vagy - mondta, majd vett egy mély levegőt, és folytatta. - Imi megcsókolt.

- Komolyan? Ez fantasztikus! - lelkendezett Meli. - Biztos baromira beléd van esve.

- Úgy gondolod? - Hálás pillantást vetett rá. - Hát, nekem is szimpi. - Meli erre hangosan felnevetett. Éppen ezt a pillanatot választotta Beni a visszatérésre.

- Látom, jól szórakoztok - jegyezte meg mosolyogva. - Miről folyik a szó?

- Hát ezt meg miből gondolod? - kérdezte Betti fülig elvörösödve, mivel úgy értette, mintha Beni az kérdezné, hogy "Imiről folyik a szó?". Linda erre még hangosabban kezdett nevetni, és fuldokolva próbálta barátnőjének elmagyarázni a dolgot, amiből Beni egy szót sem értett, és értetlenül figyelte a jelenetet. Mikor Betti megértett, hogy min is nevet Meli, hálát adott az égnek, hogy Beni sem értette, és csak ennyit mondott:

- Lányos témákról, úgyhogy sipirc! - Erre Beni készségesen odébbállt, ám az értetlen kifejezés még mindig ott ült az arcán. Mikor hallótávolságon kívülre ért, a még mindig vigyorgó Meli ismét Betti felé fordult.

- Na mesélj, hogy történt? És mikor, és hol? - kérdezte izgatottan. Betti pedig készségesen mesélt.

- Még tegnap reggelinél randit kért tőlem, én pedig boldogan beleegyeztem, így megbeszéltük, hogy munka után bemegyünk a városközpontba, és az összes cukrászdában megkóstoljuk ugyanazt a sütit. Így is tettünk, aztán, mikor már cukormérgezést készültünk kapni, sétálgatni kezdtünk a parkban. Beszélgettünk, meg hülyültünk, és egyszer, amikor valamin nagyon nevettünk, véletlenül összeért a karunk. Én gyorsan el akartam húzódni, de ő megfogta a kezemet. Először kicsit haboztam, de aztán szorosan mellé bújtam, úgy sétáltunk tovább. Már a parton jártunk, és néztük a gyönyörű naplementét, mikor egyszer csak megállt egy gyönyörű, hatalmas mocsári ciprus alatt, és szembe fordult velem. Mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy nagyon kedvel, és szerinte több is lehetne köztünk szimpla barátságnál, mivel ő már most is többet érez. Aztán megkérdezte, hogy én mit gondolok. Én meg össze-vissza kezdtem hadoválni, de ő türelmesen kivárta. Végül mondtam, hogy egy próbát megér a dolog. Erre elmosolyodott, a jobb kezével megsimította az arcomat, aztán megcsókolt. Illetve egymást csókoltuk meg - fejezte be vigyorogva a monológját Betti.

- Hű, ez nagyon romantikus. Azt hiszem, hogy egy normális srácot sikerült kifognod. Általában a fiúk olyan töketlenek, hogy nem merik megmondani egy lánynak, ha az tetszik nekik. És akkor most jártok? - jutott eszébe Melinek egy újabb gondolat.

- Hát, ezt hiszem. 

- Hogyhogy, ma még nem találkoztatok?

- Sajnos nem. De hosszú még a nap - kacsintott. - Mindenesetre, az biztos, hogy megjegyzem azt a fát. Talán még körbe is keríttetem, amint elég hatalmam lesz hozzá. - A lányok összenevettek, majd folytatták az előző téma kielemezését. Közben persze indultak vissza dolgozni. Viháncolásuknak néhány perccel később András vetett véget.

- Á, szervusztok lányok! Épp titeket kerestelek. Most egy új feladatot bíznék rátok.

- Csupa fül vagyunk. - Betti máris izgatott lett attól, hogy a szokásostól eltérő munkát végezhet. Jövőbeni tervei között szerepelt egy saját szálloda, ezért aztán az összes lehetséges munkakörben ki akarta próbálni magát, hogy minél több tapasztalatot gyűjthessen. Nem utolsó sorban pedig a lelkesedés egy nagyszerű alkalmazotti tulajdonság. András meg is jegyezte magában, hogy ez a lány még sokra viszi.

- Nagyszerű. Tehát, az alagsorból még nyár elején kipakoltátok azokat a dobozokat. Most viszont ki is kéne takarítani. Amennyire lehet, kiszellőztetni, lepókhálótlanítani, felsöpörni, felmosni. - A lányok lelkesedése némiképp lankadt, ezért András így folytatta: - Tudom, nem egy hálás feladat, de muszáj, mert az augusztus 20-ai ünnepségre idén kitaláltuk, hogy hívunk egy zenekart is, és kéne nekik próbaterem. Az alagsor az egyetlen hely, ahol nem zavarják a vendégeket.

- Ez zseniális ötlet! - Máris jobban tetszett nekik a feladat. - És vannak már jelentkezők?

- Eddig egy banda, de most pont nincs énekesük, és nagyjából a feloszlás szélén állnak. Ha nincs más, jók lesznek ők is, de azért egy énekes nem ártana - tűnődött hangosan a férfi, majd mint akinek valami zseniális gondolat jutott az eszébe, felkapta a fejét. - Te Betti! Véletlenül nem tudsz te jól énekelni?

- Ó, sajnálom, de azt hiszem, hogy ez nem az én műfajom. Én ehhez gyáva vagyok.

- Te lehet, hogy igen, de Beni nem - jegyezte meg Linda félvállról.

- Hogy mondod? - Mindketten csodálkozva néztek rá, mire ő csak legyintett.

- Á, még nyár elején esett szó róla, hogy imád énekelni, és az édesanyjától örökölt némi tehetséget is. Ha gondoljátok, megemlítem neki a dolgot.

- Az nagyszerű lenne, Kicsim. Főleg, ha el is vállalná. Most vissza kell mennem dolgozni, de feltétlenül kérdezd meg. Jó takarítást, lányok!

- Ezt nem is tudtam - mondta Betti, mikor már az alagsor felé ballagtak. Erre Meli csak megvonta a vállát.

 Később, mikor már végeztek minden munkával, és Betti elköszönt, hogy találkozhasson végre Imivel, Melinda elindult megkeresni a fiút. Feltételezte, hogy a konyhában van, mivel általában a vacsorát ő szokta elkészíteni. Igaza is volt, Beni épp egy adag sült krumplit rakott át a fritőzből papírszalvétával bélelt tálakba, majd mikor már felszívták a felesleges olajat, a szalvétákat kidobta.

- Szia. - Amint meglátta Melit, mosolyogva köszönt neki, de közben egy percre sem hagyta abba a munkát. - Örülök, hogy kibékültetek Bettivel.

- Hát, mit ne mondjak, sokkal jobb az élet, ha nem haragszik rád senki - helyeselt a lány. - Így legalább megint együtt ökörködhetünk, ha már nem leszel olyan elfoglalt. Mikor is jár le a szerződésed?

- Július 31 az utolsó munkanapom. Augusztus 1-től már Lucáé  a terep teljes munkaidőben.

- Klassz! Apropó, beajánlottalak énekesnek a 20-ai ünnepségre.

- Hogy mit csináltál!?

19. fejezet

Betti arcára aggodalmas kifejezés ült, miközben a vendégseregen átvágva sétált végig a földszinti folyosón. Remélte, hogy Benit a konyhában találja, így útja rögtön oda vezetett. Szerencsére éppen nem volt ebédidő, ezért könnyedén be tudott slisszanni a kétszárnyú ajtón, mely a tálalóba vezetett. Tekintetével a fiút kereste, de csupán két idősebb pincér, egy mosogatólány és egy számára addig még nem látott, harminc körüli fiú sertepertélt a helyiségben. A köténye szakasztott olyan volt, mint Benié. Na de Beni az egyetlen szakács, nem igaz? 

A lány zavartan toporgott az ajtónál. Nem tudta eldönteni, kérdezzen-e meg valakit, merre találja a fiút, vagy forduljon rögtön sarkon, s keresse esetleg máshol. Mielőtt azonban dönthetett volna magában, az új szakács észrevette őt. Félbehagyva teendőjét egyenesen Betti elé sétált.

- Azt hiszem, eltévedtél. Ide csak alkalmazottak jöhetnek be! - mondta kissé mulatságos akcentussal, de a lánynak ebben a helyzetben nem igazán volt kedve nevetni bármin is. 

- Én is itt dolgozom, nyári munkán - magyarázta gyorsan, mert érezte, a fiú sötétbarna szemei szinte tűszúrásként érik a bőrét. - Csak Benit kerestem, de látom, nincs itt... - zavarában kezeit kezdte tördelni. Már úgy határozott, inkább kisiet a konyhából, de a szakács kissé heves mozdulattal megragadta a csuklóját.

- Te Benito ragazzája vagy? - gyanakodva kezdte el méregetni a lányt, mintha ősi ellenségével állna szemben.

- Tessék? Ó, nem, dehogy, csak a barátja! - nevetett fel idegesen, de korántsem azért, mert viccesnek találta volna a szituációt. Csupán fejében összerakta a kirakós darabkáit: a fiú először csúnyán méregeti, majd mikor megtudja, hogy Benit keresi, mintha féltékenység csillant volna a szemeiben. Bizonyára azért, mert tetszik neki. Betti ezért nem tudta hibáztatni, de azért furcsállotta a dolgot.

- Akkor jó! - a szakács vékony ajkai közül megkönnyebbült sóhaj tört fel, miközben elengedte a lány csuklóját. - Reggel óta nem láttam - válaszolt immár kedvesebben, s még egy laza mosolyt is megeresztett. Betti ekkor állapította meg magában, hogy ez a srác meglehetősen jóképű. Sötétbarna, szinte fekete haja oldalt rövidebbre volt nyírva, feje tetején picit hosszabban hagyta, s ez meglehetősen jól állt neki. Magas termete, büszke, barna tekintete arról árulkodott, igazi vezéregyéniség, és biztosan megállja majd a helyét a konyhában. Kár érte, gondolta a lány. 

- Azért köszönöm, ... - udvariaskodott Betti, de rájött, hogy nem tudja a nevét.

- Luca Manchini - biccentett szórakozottan a szakács, majd kérdőn pillantott le a lányra várva, hogy ő is bemutatkozzon.

- Szatmári Betti - mosolygott rá barátságosan, majd elnézést kérve kirobogott a konyhából, hogy megkeresse Benit.

*

Melinda nem akarta elhinni, amit az imént a folyosón látott. Tisztában volt vele, hogy a kapcsolatuk Márkkal nem működik már, s lassan kezdte túltenni magát a szakításon is. De azt nem gondolta volna, hogy a fiú ennyire hamar továbblép rajta, ráadásul éppen Olíviával kezd el járni, akiről korábban azt mondta, még csak nem is tetszik neki. Mit is várhattam tőle?!

A lány idegesen járkált fel-alá a szobájában, akár a dühös oroszlán a ketrecében. Szemei könnyesek voltak, de már nem a szomorúság, inkább a harag miatt, amit érzett legbelül. Ráadásul nem tudta megbeszélni senkivel sem a történteket, hiszen Benit nem akarta folyton a magánügyeivel traktálni, Bettivel pedig fasírtban jelenleg fasírtban vannak. A szüleinek mégsem öntheti ki a szívét, pedig rajtuk kívül más eshetőség nem jutott eszébe. Csak ezen a nyáron tapasztalta meg, milyen, ha az embernek barátai vannak. Milyen az, ha ezek a barátok törődnek vele, s szeretik őt. Mindez azonban egy este alatt romba dőlt a hosszú ideje tartó kapcsolatával együtt. Mindent elveszített, s elég volt ehhez csupán egy pillanat. No, mindent azért nem, hiszen Beni támogatta őt, ott volt neki annak ellenére, hogy olyan csúnyán viselkedett vele. Megbocsátott neki, kérdezés nélkül, és biztosította Lindát arról, hogy továbbra is számíthat rá. Bármikor, bármiben. 

Ez a gondolat némileg megnyugtatta a lányt, ám haragját nem csillapította sokkal. Legszívesebben megkereste volna Márkot, hogy beolvashasson neki, Olíviát pedig azért, hogy kitépje minden szál haját. Azonban tudta, hogy ez nem lenne bölcs dolog, csak jobban megalázná magát, s a múltat már egyébként sem lehet megváltoztatni. 

- A múltat nem lehet megváltoztatni... - tetszett neki ez a gondolat, s rögtön Amélia történetét juttatta eszébe. Azonnal az ágyhoz lépett, s párnája alól elővette a féltve őrzött naplót. Felcsapta azt a legutóbbi bejegyzésnél, és miközben lekuporodott a falhoz, mohón olvasni kezdte azt:

"1912. július 3.

A nyár közepén csodálatosan szép idő volt. A természet kopárságát maga mögött hagyva zöldbe borult. A fák dús lombkoronájának levelei zizegve integettek vissza a gyönyörködő embereknek, miközben a lágy szellő halványan fújdogálta őket. Virágok pompáztak szerte a birtokon, melyek szépségét még a csiripelő madarak is megirigyelték. Mindenki boldog volt. Mindenki, kivéve én.

Nemrégen kapott fűzős, mályvaszín ruhámban, arcomon erőltetett mosollyal csevegtem a vendégekkel, akik a szálloda teraszán gyűltek össze csak azért, hogy Endrével való eljegyzésünkhöz gratuláljanak. Belül szenvedtem, kívül ezt azonban nem mutathattam. Főképpen nem, mivel Anyám állandóan a tekintetemet kereste a távolból, s elvárta tőlem, hogy a helyzetnek megfelelően viselkedjek.

- Amélia, egy szóra! - ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül, így erőt véve magamon megfordultam, hogy fogadhassam Rozália gratulációját is. Arra azonban nem számítottam, hogy oldalán Szabolccsal állít oda hozzám. 

Szívem hevesen dobbant, amikor belenéztem a szürke szempárba. Nem tudtam eldönteni, mit éreztem abban a pillanatban: csalódottságot? Nem, hiszen hónapok óta tudtam arról, hogy ők is jegyben járnak. Haragot? Azt sem, hiszen a szerelemnek nem lehet gátat szabni. Esetleg féltékenységet? Talán, egy kicsit. Való igaz, fájt, hogy együtt látom őket, de kénytelen leszek ezután megszokni.

- Rozália! Öröm újra látni! - udvariasan biccentettem feléjük, s közelebb mentem hozzájuk. 

- Gratulálni szeretnénk az eljegyzéshez, Endre határtalanul boldog, mióta rábólintottál a leánykérésre! - igyekezett kedveskedni velem, noha szavai mögött hátsószándékot láttam. Pedig tudtam, csak beképzelem a dolgot, s csupán vetélytársként tekintek rá, ezért kombinálok tudat alatt. 

- Köszönöm szépen! Én is nagyon boldog vagyok, határtalanul boldog, mert ha meglátom az arcát, a mennyek kapuja nyílik meg előttem - keserű mosollyal pillantottam Szabolcsra, aki szavaim hallatán láthatóan összerezzent. Tudta. Tudta, hogy ezt egyszer ő írta nekem egy levelében. 

- Ez igazán csodálatos! Úgy örülök, hogy mindketten megleltétek az örömöt egymás oldalán - Rozália hajthatatlanul áradozott eljegyzésünkről, miközben vőlegényével némán álltuk a másik tekintetét.

- S nektek mikor szabad gratulálnom? Kitűztétek már az esküvő napját? - érdeklődtem kíváncsian, pillantásomat a lányra szegezve.

- Decemberben szeretnénk megtartani, a városi templomban - felelte ő. - Megörvendeztetnél, ha ti is eljönnétek rá Endrével - tette még hozzá, majd meg sem várva válaszomat, felkiáltott: - Ó, ott van Endre! Beszélnem kell vele is. Később még találkozunk, Amélia! - mosolygott rám utoljára, majd magunkra hagyva minket Szabolccsal, távozott a közelünkből.

Kínos csend telepedett közénk, melyet nem akartam megtörni. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Még mindig halálosan szerettem, annak ellenére, hogy ő más kezét kérte meg, nem pedig az enyémet. Bár alkalma sem lett volna rá, Anyám pedig bizonyára ellenezné a dolgot. 

Azonban nem is kellett megerőltetnem magamat, ő ragadta magához a szót:

- Gyönyörű hölgyem, Önt látva máris szebbnek tűnik minden. - Hangja rettenetesen hiányzott, olyan régen hallottam már. Kifinomult modora most is megdobogtatta a szívemet, de úgy éreztem, ezt nem szabadna a tudtára adnom. Elvégre, lassan házasságot kötök Endrével, ő pedig elveszi feleségül Rozáliát. Nem lehet egymáshoz semmi közünk.

- Én is örülök, hogy látom. Régen nem hallottam Ön felől - udvariaskodtam vele, s ezt furcsának éreztem azok után, hogy levélben szinte szerelmet vallottunk egymásnak. Most pedig állunk itt, szerencsétlen módon, s fájó tekintettel fürkésszük a másik arcát.

- Két hónapos kiképzésen vettem részt, s csupán ősszel vonulok újra a seregbe - adta a tudtomra.

- Mindig is csodáltam Magát azért, amit tesz. Az összes katonát csodálom, amiért életükkel védik meg a hazánkat. Igazi példaképek, bátor, harcos férfiak - mosolyogtam rá szomorkásan, melyet ő viszonzott.

- Nincs ebben köszönet, sokan érezzük úgy, hogy kötelességünk ezt tenni - szerénykedett, s az arcán megjelenő halvány pír még vonzóbbá tette jelenségét. 

- Figyelemre méltó! - hajoltam meg kissé, ezzel is kimutatva az iránta érzett tiszteletemet. 

- Ahogyan az is, amit Ön tesz, kisasszony! - mondta, és értetlen tekintetemet látva, hozzátette: - Hogyan volt képes rábólintani egy olyan házasságra, melyben nem is leli örömét? - kérdezte, én pedig teljesen elsápadtam. Azért imádkoztam csupán, hogy az arcomra kent púder alatt ez ne legyen észrevehető.

- S Maga hogyan volt képes megkérni egy olyan leány kezét, aki nem is szíve választottja? - vágtam vissza neki saját módszerével, de hangomban nem volt bántás, vagy számonkérés. Erre azonban ő is elkomolyodott. Vékony ajkai vonallá szűkültek össze, fiatalos homlokán pedig apró ránc jelent meg.

- Rozália kisasszony kérette meg magát, s nem volt szívem visszautasítani őt - magyarázta nekem, mintha rám tartozna a dolog. Mielőtt azonban tovább hallgattam volna, csendre intettem őt kezemmel.

- Kérem, kíméljen meg a részletektől! Ne tetézzük tovább fájdalmunkat. Én így is alig tudom hordozni a magamét - szóltam rá, kissé megemelve a hangomat, s éreztem, lélegzetvételem felgyorsul, arcom pedig a fakó árnyalatból pirosba megy át.

- Elnézését kérem! - biccentett azonnal Szabolcs. Erőt véve magamon hátat fordítottam neki, hogy magára hagyjam. Úgy éreztem, ha több időt töltök vele, szívem csak jobban fog fájni, amiért nem lehetünk együtt.

- Kérem, még egy pillanatra! - hallottam meg könyörgő hangját, mire megálltam, de nem fordultam vissza hozzá. - Mióta megismertem, azóta szeretem, szemeinek ragyogó csillogása rabul ejtett. Noha olykor messze van tőlem, én nem vagyok árva... mert Ön itt van velem, a szívembe zárva. - Rögtönzött versét hallva könnybe lábadt a szemem. Tehetetlenül ácsorogtam egy helyben, nem tudva, mit tegyek. Oda szerettem volna rohanni hozzá, a nyakába ugrani, szürke szemeibe nézni, majd onnan íves ajkaira, s megcsókolni azokat. Annyira vágytam rá, főként kedves szavai után, mert ezzel is bizonyítani akarta, mennyire szeret. De nem tehettem semmit. Helyette szótlanul elindultam, s a kíváncsi vendégek elől igyekeztem rejteni könnyektől csillogó szememet."

Melinek is sírhatnékja támadt, miután végigolvasta a naplóbejegyzést. Ha azt hitte eddig, hogy ő van szörnyű helyzetben, rá kellett döbbennie, hogy Amélia élete sem volt fenékig tejfel, sőt. Annyit ember talán még nem szenvedett, mint az a lány, aki e könyvecske gazdája volt régen. 

- Istenem, szegény... - Linda megsemmisülten rázta meg a fejét, miközben megpróbálta átérezni Lia helyzetét. Ebből a merengésből kopogás zökkentette ki.

- Azonnal nyitom! - eszmélt fel Melinda, s hirtelen felpattant a földről. A naplót visszadugta a párna alá, és szemeit törölgetve nyitotta ki a szobája ajtaját. 

- Márk miatt sírsz, ugye? Akarod, hogy megkeressem, és behúzzak neki egyet, amiért így bánt veled? - Beni volt az, s Linda talán sosem látta még ennyire heves természetűnek. Szemöldökeit dühösen összeráncolta, kezei pedig ökölbe voltak szorítva, mintha bármelyik pillanatban önálló életre kelnének, ha ő nem fogná vissza azokat.

- Nem, Márk miatt egy könnycseppet sem fogok már ejteni, ezt megfogadtam - nyugtatta meg őt a lány. 

- Akkor miért vagy ilyen szomorú? - a srác kissé lehiggadt, de még látni lehetett rajta felháborodásának nyomát. 

- Csak olvasgattam Amélia naplóját, és... nem igazán egy love story az élete! - húzta keserű mosolyra a száját.

- Hát, azt el tudom hinni - értett egyet vele Beni. - De akkor te..? - kérdezte félve.

- Igen, megvagyok, köszi. - Melinda fejével biccentett, hogy valóban nincsen semmi baja.

- Biztos?

- Persze, tényleg! - bizonygatta, bár ő maga sem akarta elhinni. - Na jó, nem igazán. De túl fogom tenni magamat rajta, ahogyan Márk is tette a kapcsolatunkkal - próbált erősnek mutatkozni, de a fiú látta, mennyire összetört valójában, így egy hatalmas öleléssel karjaiba zárta őt.

- Ügyes csaj vagy, kilábalsz majd ebből. Ráadásul a verős ajánlatom még mindig áll! - Beninek sikerült egy halk kacajt kicsalnia Lindából, de ezt is elismerésnek könyvelte el. Régen nem látta már jóízűen nevetni a lányt. - Jössz vacsorázni? Kivételesen élvezheted a társaságomat evés közben, ugyanis ma az új szakácsunk főzött - ajánlotta a fiú, de Meli bánatosan megrázta a fejét, miután eltávolodtak egymástól. 

- Sajnos nem lehet, pedig csábítóan hangzik. Találkoznom kell egy idős hölggyel a parton, akinek van némi anyaga abból az időszakból, amikor Amélia is élt - magyarázta, s a fiú kelletlenül ugyan, de rábólintott a dologra. Tudta, milyen fontos ez a napló Melinek, s ha ez örömet okozott neki, akkor nem akarta hátráltatni az információ gyűjtésben.

Éppen ezért ő egyedül indult vacsorázni, míg Linda, kezében a naplóval a part felé igyekezett. Már távolról észrevette az idős hölgyet egy padon ücsörögni, miközben körülötte szaglászó kutyáját követi a tekintetével. Meli jöttére az eb felkapta a fejét, s boldogan csaholva szaladt oda hozzá, hogy bezsebeljen egy kevés simogatást. 

- Jó estét! - köszönt oda illedelmesen a néninek, majd helyet foglalt mellette a padon. 

- Szervusz, Kedveském! - a kutyus gazdája kedves mosollyal pillantott a lányra, majd táskáját kinyitva előszedett néhány régi papírt és fényképet. - Örülök, hogy eljöttél!

- Én is. Nagyon köszönöm, hogy rám fecsérli az idejét! - udvariaskodott.

- Ugyan, nagyon szívesen. Szeretek nosztalgiázni, és a nagymamám korából származó képek nézegetése egyedül egyébként is unalmas lenne. - A hölgy kedves mosolya máris jobb kedvre derítette a nemrég még oly szomorú Melindát. Tudta, hogy benne megbízhat majd, hiszen közös titkukat osztják meg egymással, s ez nem mindennapi élmény nekik. 

- Elhoztam a naplót, hogyha esetleg kíváncsi rá... - harapott Linda az ajkába, s úgy figyelte a néni kezét, aki a fényképeket rendezgette. Legalább húsz, szürke fotó volt nála, melyek csak arra vártak, hogy felfedjék magukat a lány előtt.

- Jól tetted! - bólintott. - De először szeretném megmutatni a képeket... - ezzel szinte az orra alá dugta a kis köteget, hogy Meli jobban lássa. - Nézd csak! Ez a szálloda, csak száz évvel korábbi változatában - kezdte el a történetek magyarázását az idős hölgy, s Linda csak úgy itta a szavait.

Sok képet látott magáról az épületről, annak teraszáról, melyen emberek sokasága ácsorgott régi, de elegáns öltözetben. A hallról is készültek fotók, s az akkori recepciós készséges örömmel vigyorgott a kamerába. Néhány szoba volt még megörökítve, gyönyörű berendezéssel, s ezen kívül pár táncos estélyről készült kép. Meli szinte ugyanazt a bált látta maga előtt, amit a videó kazettákon is nézett, amikor a pincében rátalált arra a régi dobozra. 

- Ez 1912-es? - kérdezte kíváncsian, mire a néni lopott érdeklődéssel pillantott rá.

- Pontosan akkori. Honnan tudtad? - Kíváncsian, de egyben sejtelmesen nézte, amint a lány megkeresi a tekintetét, s úgy válaszol neki:

- A szálloda alagsorában találtam egy dobozt, majdnem két hónapja - kezdett bele a mesélésbe. - Azt hittem, tele van kacattal, ezért ki akartam dobni, de amikor felnyitottam, rengeteg régi kazettát találtam benne, mellettük pedig ez a napló hevert - emelte fel az említett tárgyat egy rövid időre. - Nagyon érdekelt, mi lehet rajtuk, ezért a városban átvetettem dvd-re, hogy meg tudjam nézni. Kiderült, hogy a szállóban megrendezett ünnepségeket vették fel rá. Ez a kép pedig nagyon emlékeztetett az 1912-es bálra, ahol a napló tulajdonosa is részt vett. - Linda nagyon lelkes volt, hogy valakivel végre megoszthatta titkának teljes voltát. 

- Most már igazán érdekel, hogy hívják ezt a rejtélyes leányzót? 

- Amélia... Bánfalvy Amélia a neve - hangzott a felelet, mire az idős hölgy acélkék szeme kikerekedett a meglepettségtől. 

- Úgy érted, Gaálné Bánfalvy Amélia? - kérdezett vissza, s most Melindán volt a sor, ami a meghökkenést illette. 

- Honnan tetszik tudni? - szinte elejtette a kezéből a naplót, annyira váratlanul érte a néni eddig nem sejtett tudása. 

- Amélia volt a nagymamám... - s a vallomás annyira letaglózta a fiatal lányt, hogy egy néma percig szólni sem bírt. 

18. fejezet

Sziasztok! Szigorúan véve még hét vége van, de én is utálom magamat, amiért megint ilyen későn hoztam az új részt! Sokadszor is elnézést kérek!!! Remélem, hogy tetszeni fognak a fordulatok, és a történet alakulása. Jó olvasást kívánok! :)

Belekezdett hát a történetbe. Elejétől a végéig mindent elmesélt; hogy Olívia felbukkanása milyen konfliktusokhoz vezetett, hogy Betti hogyan hiúsította meg akaratán kívül a tervét, a Márkkal való vitákat, és fokozatos elhidegülést és, hogy az utóbbi időben milyen érzések, milyen gondolatok kavarogtak a fejében. Azt is, hogy már-már depresszióba esett, és csak Beni alkalmankénti felbukkanása, no meg a napló tartotta benne a lelket. Arra valamiért nem akarózott kitérnie, hogy ő maga is naplóírásba fogott. Még nem állt készen rá, hogy ezt bárkivel is megossza.

 Beni figyelmesen hallgatta, csak néha szúrt közbe egy-egy megjegyzést, és próbálta más szemszögből megvilágítani a dolgokat, ám nem sok sikerrel. Linda sebei még túl frissek voltak.
 Azért egyébként kimondhatatlanul hálás volt a fiúnak, hogy amióta csak barátok lettek, bármikor, bármiben számíthatott rá, és ezt nem mulasztotta el meg is köszönni neki. Beni erre csak megvonta a vállát, és ennyit mondott:

- Ezt teszik a barátok, nem? Jelen vannak azokban a pillanatokban, amelyek a legmeghatározóbbak, legfontosabbak számunkra az életben. Különben is, gyakran én is hosszú időre eltűntem, amit szörnyen restellek.

- Ugyan már! Ennyi munka mellett egyszerűen pofátlanság lett volna elvárnom, hogy még az én problémáimmal is foglalkozzál – győzködte Meli. 

- Mindegy. Akárhogy volt is, mostantól minden másképpen lesz – jegyezte meg félvállról a fiú. Ez a mondat szöget ütött Melinda fejében. 

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 

- Úgy döntöttem, hogy nyitok egy saját éttermet. – A lány meglepetten nézett rá. 

- Tényleg? Pontosan mik a terveid?
- Az még körvonalazódik a fejemben, de annyit már biztosan tudok, hogy ez a nyári meló csak egy kis szórakozás volt, mielőtt belevágok a nagybetűs életbe. Meg persze a kezdőtőke sem árt a bizniszhez. A szüleid egyébként már el is kezdtek új szakács után nézni. Ha jól tudom, holnap érkezik az egyik jelölt.
- Nocsak. Azért erről nekem is szólhattak volna. - Kicsit rosszul esett neki, hogy még a szülei sem avatták be a dolgaikba. Az rendben van, hogy sok a munkájuk, és gyakran azt sem tudják, hogy hol áll a fejük, de mégis csak van egy lányuk. Ráadásul az oly szépen eltervezett közös programokból sem lett semmi.
 Beni megneszelte, hogy mi járhat a lány fejében, így megpróbálta elejét venni annak, hogy újra magába roskadjon.
- Lehet, hogy akartak szólni, csak elfelejtkeztek róla. Azt hiszem, feladtam nekik a leckét.
- Hm. - Meli ugyan nem fogadta el ezt a magyarázatot, de megbékélt a helyzettel, hiszen úgysem tehetett mást. Mi értelme lett volna ismét kiverni a hisztit, és még a szüleivel is összeveszni? Alkalom aztán talán majd rákérdez a dologra, de mindenképpen igyekezni fog, hogy ne hangozzon számonkérésnek. Most azonban túl fáradt volt már ahhoz, hogy tovább törje a fejét, vagy akár megmozduljon. Már csak arra vágyott, hogy befeküdhessen a puha ágyába, és anélkül, hogy akár egy percet is agyalna, hosszú, mély és lehetőleg álommentes álomba merülhessen. Ez a nap minden bizonnyal szerepelni fog az élete legrosszabb napjainak listáján, nem akarta, hogy még alvás közben is annak emlékképei kísértsék.
 Megköszönte  hát a gyönyörű estét, és a beszélgetést Beninek, és jó éjszakát kívánt. Azután úgy, ahogy volt, ruhástul hanyatt feküdt az ágyon, és már el is aludt.

*

Másnap reggel viszonylag kipihenten ment le reggelizni, de a hangulata mit sem változott. Mikor reggel felébredt, szörnyű hiányérzete támadt, és mikor kinyitotta a szemét, rá kellett eszmélnie, hogy mostantól bizony nincs kivel megosztania az ágyát. Az ágynemű másik fele hideg marad.

 Búskomoran fogyasztotta el a rántottáját, majd komótosan kisétált az ebédlőből, és beállt a recepciós pult mögé, hogy megbirkózzon a halom adminisztrációval. Angi ugyanis aznapra szabadságot kapott, mert valami családi ügyet kellett elintéznie.

 Egészen délig kitartóan dolgozott, legalább lefoglalta a gondolatait. Ebédidő tájt aztán, pechére, édesanyja jelent meg azzal a hírrel, hogy délután Betti is be fog segíteni. Na erre aztán felkapta a fejét, és rögtön tiltakozni kezdett.

- Ki van zárva, hogy együtt dolgozzunk!

- De hát miért? Olyan jóban vagytok. - Hát persze gondolta Meli.

- Azért, mert éppen tegnap vesztünk össze.

- Hát akkor ma meg szépen kibékültök.

- Nem lehet. Fogalmad sincs, milyen dolgokat vágtam a fejéhez. Biztosan látni sem akar - kesergett.

- Meli, figyelj rám! Először is, nincs olyan konfliktus, amit egy ilyen erős barátság ne bírna ki, mint a tiétek. Életedben először vannak igazi barátaid, ne hagyd elmenni őket. Másodszor pedig, ha az életben konfliktusba kerülsz egy kollégáddal, az nem befolyásolhatja a teljesítményedet. El kell viselnetek egymást, ha tetszik, ha nem.

 Melinda ki nem állhatta, ha anyja az életről szóló bölcsességekkel bombázta, de ezúttal el kellett ismernie, hogy igaza van.

- Jól van, megpróbálok beszélni vele.

- Ez a beszéd. - Ági elmosolyodott. - Most rohannom kell, Drágám. Neked még nem mondtuk, de ismét új szakácsra lesz szükségünk, ugyanis Benjámin hamarosan szintén itt hagy bennünket. Körülbelül mostanra beszéltünk meg egy interjút egy ígéretesnek tűnő jelölttel. Csak a te kedvedért, ezúttal szabtunk korhatárt is. Egyébként olasz, úgyhogy elég nagy reményeket fűzünk hozzá - tette még hozzá, mikor már javában az ebédlő felé tartott. Így Linda ismét egyedül maradt a munkával, és a leesett állával. Olasz? Ez most komoly?!

 Ám sokáig nem töprenghetett azon, hogy vajon anyja szavai komolyak voltak, vagy csak tréfált vele, ugyanis megérkezett Betti. A mindig vidám, fecsegő lánynak azonban most nyoma sem volt. Hűvösen, és távolságtartóan viselkedett. Csupán egy kimért sziára futotta, aztán bele is temetkezett a munkába. Minden bizonnyal a legkevésbé sem volt kedve itt lenni Melindával, ám munkaadójával nem akart ellenkezni, így kelletlenül beletörődött az elkerülhetetlenbe. Pedig azt tervezte, hogy amennyire messze csak tudja, elkerüli barátnőjét.

 Azaz, tulajdonképpen ők most barátnők még, vagy nem? Nem tudta volna megmondani. Fájt neki, amiket Linda a fejéhez vágott, ugyanakkor nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy akaratán kívül csakugyan megbánthatta valamivel a lányt. Azonban neki is időre volt szüksége, hogy végig gondolhassa a dolgokat, így nem szólt egy szót sem, csak a munkára koncentrált.

 Melinda szintén hallgatott. Fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania. Pláne, hogy érezte, Betti nem akar most erről beszélni. Ezért úgy döntött, hogy nem erőlteti a dolgot.

 A délután hátralevő részében is csendben dolgoztak, csak akkor szólaltak meg, amikor egyeztetni kellett valamit, vagy ha az egyiküknek szüksége volt valamire, amit a másik könnyebben elért.

 Vacsora közben Meli - legújabb szokásához híven-, fellapozta a naplót, és belemélyedt az olvasásba.

"1912. május 27.

Hamarosan elindultunk visszafelé, ugyanis észre sem vettük, de a Nap helyzete igencsak megváltozott. A háztól néhány méterre azonban Endre úr megtorpant, és szíves elnézésemet kérve, kissé félre vont. 
 Hiába, hogy számítottam erre, azért így is igencsak meglepett, amikor féltérdre ereszkedett, előhúzott egy egyszerű, de csinos jegygyűrűt, és... megkérte a kezemet! Hirtelen egy szó sem jött ajkaimra, a gondolataim csak úgy cikáztak, akárha egy hurrikán söpört volna végig rajtuk. Csak teltek a másodpercek, a csend már kezdett kissé kínossá válni, de én még mindig nem szóltam egy szót sem.
 Ám egyszerre csak belenéztem a szép szempárba, ami nem az én katonámé volt, és rá kellett eszmélnem, hogy nincs más választásom, bele kell törődnöm a sorsomba.
- Igen - válaszoltam, bár még most is homályosak az emlékeim arról, hogyan sikerült oly tisztán, és meggyőzően kiejtenem ama szót, mellyel saját rabságomat pecsételtem meg örökre.
 A fiatalember eztán felállt, gyengéden tenyerébe vette az enyémet, majd óvatosan ujjamra húzta az ékszert. Karját nyújtotta, melyet én elfogadtam, úgy vezetett vissza a házba, ahol Anyám már elégedett mosollyal az arcán, várt reánk.
- Gratulálok, Gyermekem! - mondta, miközben karjaiba zárt.
 Néhány nap már eltelt, volt időm, hogy megbékéljek a helyzettel. A külvilág felé ezt is mutatom, ám a lelkem háborog, és szüntelenül azt kérdezem magamtól, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Az eszem azt súgja, hogy helyesen cselekedtem, de a szívem nem ért velem egyet. Csupán arra vágyik, hogy kitörhessen a rabságból, melyben még alig élt, és amelyet még oly hosszú időn keresztül kell elviselnie."

"1912. május 30.

Az elmúlt napokban nehezemre esett rábírni magamat, hogy a házban maradjak. Sokszor nem is sikerült, így többnyire a part homokos talaját róttam, vagy lovagoltam. Most is éppen az istállóból jövök, hogy eme kiadós lovaglás után kiírjam magamból a bánatomat.
 Utam során ugyanis összetalálkoztam Gaál József főispán úrral, aki első sorban szívélyes jókívánságait fejezte ki közelgő frigyem alkalmából. Majd elújságolta a legboldogabb hírt, amely családjával az utóbbi időben történt - Endre úrfi eljegyzése után, természetesen. Eszerint édesleánya úgyszintén házasságot készül kötni, miután a minap megkérte kezét egy jóravaló fiatalember.
 Annak rendje és módja szerint kifejeztem jókívánságaimat, és tisztelettel megkértem, hogy tolmácsolja Rozália kisasszony felé. Majd udvariasan érdeklődtem a szerencsés fiatalember kiléte felől.
 És akkor megszakadt a szívem. Ezer darabra hullott, vagy még annál, is többre. Mint megtudtam, a vőlegény nem más, mint Varga Szabolcs..."

Összecsukta a naplót, nem bírta tovább olvasni. Ha azt gondolta, hogy komoly gondjai vannak, hát be kellett látnia, mekkorát tévedett. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhetett Lia. Nem elég, hogy hozzá kényszerítik valakihez, akit nem szeret, és jó eséllyel soha nem is fog, ráadásul úgy kell intéznie a dolgokat, mintha ezt ő legalább annyira akarná, mint bárki más. És amikor már azt hinné az ember, hogy ennél több pofont nem kaphat az élettől, még azt is végig kell néznie, hogy az általa szeretett férfi feleségül vesz egy olyan lányt, akinek Amélia gyakorlatilag a rokona. Vagyis lesz, miután hozzámegy Endréhez.
 Melinda eldöntötte, hogy inkább megkeresi Bettit, és kibékül vele, mert hosszútávon ezt nem fogja bírni idegekkel. De aztán megütötte a fülét egy ismeretlen, kissé lányos hang.
- Benito drágám, a tészta akkor jó, ha nem túl kemény, de nem is túl puha.
- Signore Manchini, tisztában vagyok vele, hogy mikor jó a tészta. Itt most önnek kell bizonyítania, hogy hogyan remekel a főzés területén - hangzott Beni udvarias válasza.
- Jól van, drágaságom, akkor lássunk is hozzá!
- Engedelmével, én most inkább kimegyek, dolgozzon nyugodtan. Ma az öné lehet a dicsőség. - Azzal kislisszolt a lengőajtón.
- De ma még látlak, ugye szívem? - hangzott az aggodalmas kérdés. Ám Beni inkább úgy döntött, hogy nem válaszol. Helyette inkább odasétált a rázkódó vállú Melindához, akinek ebből a kis beszélgetésfoszlányból minden lényeges információ lejött, és jól kiszórakozta magát rajta.
- Édes Istenem! Ha ez a fickó lesz itt az új főszakács, akkor örülök neki, hogy nem kell itt dolgoznom.
- Szerintem ő nagyon is szomorú lesz - jegyezte meg piszkálódva a lány, akinek még mindig fülig ért a szája. Beni pedig hagyta, hogy rajta nevessen, mert legalább nevetett. Rég látta már ilyen jókedvűnek.
 Ezután együtt hagyták el az étkezőt, és jókat nevettek ezen az abszurd helyzeten. Aztán Meli egyszer csak elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy meg akarta keresni Bettit. Nagyot sóhajtott, majd beavatta tervébe a kérdő tekintetű Benit is.
- Veled menjek? - ajánlotta fel azonnal a srác.
- Aranyos vagy, de ezt egyedül kell rendbe hoznom. - Ránézett a fiúra, aki mélyen a szemébe nézett, és csak a pillantásával jelezte, hogy sok szerencsét kíván.
 Először a szobájában kereste a lányt, aztán a családjánál érdeklődött, akiktől azt az infót kapta, hogy Betti lement úszni egyet. Mi tagadás, az most Lindának is jól esett volna, de először is beszélni akart a lánnyal, úgyhogy nem teketóriázott azzal, hogy átvegye a fürdőruháját.
 Leszaladt hát a partra, és a víz mentén sétálva kezdte kutatni barátnőjét, vagy legalábbis a hozzá tartozó ruhakupacot. Nemsokára ki is szúrta a keresett holmikat. Letelepedett melléjük az egyik padra, úgy várta meg, hogy Betti visszatérjen. Átfutott a fején, hogy ismét beleolvas a naplóba, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart érzelmileg labilis lenni, amikor sor kerül a nagy bocsánatkérésekre, és a dolgok tisztázására. Így inkább csak ült, és nézte a vizet, meg a rajta játszadozó fénysugarakat, az arany hidat. Pillantása néha rátévedt egy idős hölgyre, aki éppen a kutyáját sétáltatta. Csak úgy sütött belőle a szeretet a jószág iránt.
 Betti úgy fél órával később jött ki. Már messziről kiszúrta Lindát, aki azonban csak meredt maga elé, és nem vette észre a közeledő alakot, akinek aranybarna bőrén végigszáguldottak a vízcseppek, és egyenesen Meli fején kötöttek ki, ahogy fölé hajolt.
- Hát te? Mit csinálsz itt - kérdezte a sellőlány. Hangjában még mindig érezhető volt egy kis neheztelés, de nem volt goromba.
- Igazság szerint téged vártalak. - Linda felállt, ugyanis kissé feszélyezve érezte magát. - Ugyanis beszélni szeretnék veled.
- Én nem igazán szeretnék most beszélgetni. Dolgom van még - próbálta kihúzni magát Betti, és hogy hitelt is adjon szavainak, összeszedte a ruháit, és csurom vizesen elindult a szálloda felé. Melinda egy percig habozott, de aztán utána eredt.
- Várj, ez most fontos lenne! - kiáltott utána. Futólépésben követte, és amikor utolérte, a karja után kapott. Erre Betti megtorpant.
- Melinda, ez most tényleg nem alkalmas - suttogta szinte könyörgően, és könny szökött a szemébe. - Nagyon megbántottál, és...
- Tudom, és sajnálom! Ha tehetném, esküszöm neked, hogy visszacsinálnám.
- ...és végig kell gondolnom a dolgokat. Csak egy napot kérek.
- Jól van. Megértem - sóhajtott Linda lemondóan. Ő megpróbálta, de tiszteletben kell tartania Betti kérését. - Akkor, jó éjszakát! Gondolom, holnap este beszélünk. - Betti csak bólintott, majd folytatta útját, Linda pedig szomorúan visszasétált a padhoz.
 Még oda sem ért, de már tudta, hogy ismét lesz egy kisebb összezördülés. Ugyanis Olívia ott ült, és a naplót olvasta. Linda dühösen odacsörtetett, és kikapta a kezéből, de arra már nem jutott ideje, hogy szavakkal is kifejezze véleményét, ugyanis a kedves idős hölgy a kutyájával elejét vette a szópárbajnak.
- Ejnye, kisasszony, nem illik más tulajdonába beleolvasni - dorgálta meg Olíviát a mutatóujja lengetése közben.
- Maga mit szól bele? Semmi köze hozzá. - Barbie cica visszafeleselt ugyan, de látta, hogy ezt a játszmát elvesztette, így sértődötten elviharzott.
- Nagyon köszönöm a segítségét. - Melindának már korábban is nagyon szimpatikus volt ez a hölgy, így mindenképpen kedves, és udvarias akart lenni vele.
- Szóra sem érdemes, Kedvesem! A mai fiatalokból gyakran hiányzik a jó nevelés, és az illem ismerete, éppen ezért, ha tehetem, irányt mutatok nekik. Persze mindig ezt a reakciót kapom, de ki tudja? Egyszer talán hallgató fülekre találnak a szavaim - mosolygott a nénike. - Na, és mit olvasol, ha szabad kérdeznem?
- Egy naplót.
- Ó, azok mindig nagyon érdekesek.
- Ami azt illeti, igen. Legalábbis ez a darab.
- És miről szól? - Linda maga sem tudta miért, de szívesen mesélt róla ennek a hölgynek, és nem is akart eltitkolni semmit.
- 1912-ben kezdte írni egy lány, az emlékei vannak benne abból az évből.
- 1912. Igazán szép év volt. Magam is tudnék róla mesélni. No nem mintha ott lettem volna - kuncogott -, de a nagymamám már fiatal hölgy volt akkoriban. Mindig mesélt nekem történeteket.
- Igazán? - Linda kíváncsiságát felkeltette az a lehetőség, hogy más szemszögből is megismerheti Amélia korrajzát. - És esetleg mesélne nekem valamikor róla? -  kérdezte kissé félszegen.
- Hogyne, Drágám, a legnagyobb örömmel. - A néni szeme csak úgy csillogott. Szemmel láthatóan örült neki, hogy van még olyan ember, akit érdekel a történelem, és a kultúra, legyen az bármely korszaké. - Hogyha önnek megfelel, Kedveském akkor holnap este ugyanebben az időpontban megint itt leszünk - nézett a kutyusra, aki már körbe szaglászta Meli lábát, és most a farkát csóválva várta, hogy végre megsimogassa.
- Akkor holnap találkozunk. Jó éjszakát kívánok! - Búcsúzóul meg simizte az eb buksiját.
-Jó éjt, Kedves! - búcsúzott a néni is, majd kutyusával együtt tovább battyogott.
 Meli jókedvűen ment vissza a szállodába, és folyamatosan a néni, meg Lia körül jártak a gondolatai. Így történt, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy előtte a folyosón Olívia ölelkezik, nem is akárkivel... Márkkal.
 Földbegyökerezett lábbal nézte a jelenetet, amikor is Betti lépett ki a szobájából. Amint észrevette, hogy mi folyik ott, ő is megtorpant. Pislogott néhányat, majd Lindára nézett, de már késő volt, hogy bármit is tegyen.
 A lányból kitört a zokogás, úgy sietett el az ellenkező irányba. Erre a két delikvens is elszakadt egymástól, és csodálkozva konstatálták, hogy társaságuk van. Betti pedig lesajnálóan nézett rájuk, majd fejcsóválva ő is otthagyta őket.
 Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Utána menjen? Vagy hagyja, hogy Linda keresse meg őt, ha ki akarja önteni a szívét? De hisz azt sem tudja, hogy számíthat rá, hiszen korábban elküldte. Épp most akarta elmondani neki, hogy végig gondolta a dolgokat, és tényleg jobb lenne, ha megbeszélnék. Erre egy ilyen helyzet áll az útjukba. A legjobb, ami eszébe jutott az, hogy megkéri Benit, keresse meg ő Melindát.